Mindig is imádtam történeteket mesélni magamnak! Néha menekülés volt a valóság elől, máskor pedig egyszerűen érdekelt, hogyan is működik az elképzelt világom. Egy egész univerzum! És az űrben, hát persze, hogy az űrben! Olykor csillogó, frissen épített hatalmas csatahajók hídjára képzeltem magam, a kapitány… Mit kapitány, egyenesen az admirális székébe, máskor rég elfeledett, rozsdás, kopott, de azért nagy műltú űrhajók fedélzetén menedéket kereső kalandornak.

Egyébként sokáig inkább olvasó voltam, mint valaki, aki írással próbálkozik. Írónak nem merem nevezni magam, majd legfeljebb akkor, ha legalább olyan írói kvalitásokkal rendelkezem majd, mint Csülök, akinek nem kisebb remekműveket köszönhetünk, mint a Három testőr Afrikában és az Elátkozott part. Magasan van a léc.

Szóval olvastam. Egyik első élményem a Winnettou, hogy én mit izgultam heteken át! Old Shatterhand és Winnettou voltak az első hőseim. Aztán meg Zsákos Bilbó, Zsákos Frodó, Aragorn és Gandalf! Meg Robert Jordan. Később Zéta volt nagy hatással rám, mert Gárdonyi képes volt úgy kezdeni egy történetet, hogy „Öltem. Embert öltem, nem is egyet: százat. Loptam is, csaltam is.” De higyjétek el, a Láthatatlan embert megéri százszor is elolvasni!

Legjobban azért mindig is sci-fit szerettem olvasni, az az én világom. Hari Seldon és főleg R. Daneel Olivaw nagy kópék, többek között ők ösztönöztek engem, hogy a kutatni kezdjem a „nagy képet”, az elképzelt univerzumok dinamikáját, politikáját és úgy általában működését. Egyébként már húsz évvel ezelőtt is próbáltam rendszertelenül csoszogni az utcán, és kerültem a dobhomokot.

Egyébként szoftverfejlesztőként dolgozom. Valahol ez is írás és alkotás. Szeretem is, fantasztikusan izgalmas, hogy egy ötletből születik valami működő, élő dolog, szinte a semmiből. Lehunyom a szemem, és látom magam előtt az architektúrát, mint egy lélegző egészet. A kódsorok, mint a sejtek, úgy szerveződnek egyre komplexebb (és idegesítő hibákkal teli) rendszerré.

…

Többször is úgy voltam vele, hogy most elkezdek írni. Születtek hosszabb-rövidebb írásaim, de a kezdeti lelkesedés aztán valahogy elillant. Nagyjából abban az időben, amikor a fiam született, valami bekattant, és megint írni kezdtem, és hosszabb-rövidebb szünetekkel, de kitartottam az írás mellett.

Persze épp olyan hebehurgya módon, mint ahogyan annak idején programozni kezdtem: írjunk mindjárt operációs rendszert. Vagyis regényt. Az gyorsan kiderült, hogy a regényírás nehezebb feladat, mint azt én gondoltam, viszont újabb és újabb ötletek jutottak az eszembe. A végső lökést – ne tessék ezért elítélni – az Elite Dangerous univerzumban a Proteus Wave csúfos kudarca után beköszönö véres háború adta meg. Egy évvel később egy újabb erős impulzus ért: feleségem elunta, hogy örökké csak beszélek az írásról, ezért születésnapom alkalmából befizetett egy íráskurzusra.

Úgyhogy írni kezdtem. Rövid karcolatokat és novellákat. Mintegy gyakorlásként a nagyok előtt. Eddig a legjobb élmény, amit írás közben átéltem az, amikor az első szereplőm saját életre kelt, és a döntéseit már nem valami homályos „írói” akarat vezette, hanem saját akarattal rendelkező individuummá vált. Az ő neve egyébként Drake. Alig pár perccel később megszületett Lina is, akinek a születése még csodálatosabb volt: ő egy kósza kis villanás volt, de megállította, és kilépett belőle, mert Drake-kel akart maradni.

…

Hogy miért hoztam létre ezt az oldalt? Azt hiszem, az egész Kosztolányi Dezső hibája. Ezt írta:

Azok a könyvek, melyek könyvtárad polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, olvasó.

Szeretném befejezni a történeteimet. És ehhez bizony Rád van szükségem, kedves Olvasóm!