Egy

A világűr egyszerűen nagy, az utazás pedig hosszú és unalmas dolog. Az újdonság varázsa gyorsan lecsengett, és Linára hamarosan ráomlott a tettének a súlya.

Megölt valakit.

Újra és újra lepergett előtte az a néhány másodperc, és újra és újra átélte az érzelmeket. A sajátját, Drake és a gengszter érzelmeit. És a csöndet, ami a lövést követte.

Még amikor elalszik valaki, akkor is vannak érzelmei. Álmodik, az álmok kuszaságát pedig érzi egy empata, éppen úgy, ahogy egy alvó szuszogását (vagy éppen horkolását) halljuk.

Lina persze már többször is átélte a halált követő néma csendet, de ez most más volt. Ő húzta meg a ravaszt, ő némította el örökre annak az embernek az érzelmeit.

A bűntudat egyre emésztette, enni nem volt kedve, aludni nem tudott, beszélgetni végképp nem akart. Érezte pedig, hogy Drake egyre inkább aggódik érte.

Ezen azért mosolyognia kellett. A fickó folyamatosan játszotta az egykedvű, magának való, titokzatos alakot, de Lina elől nem tudta elrejteni, hogy mennyit vívódik a nyugodtnak látszó felszín alatt.

Egyáltalán mit mondjon neki? Itt, a Periférián olcsó az élet, Elio Bendetti pedig sokszorosan megérdemelte a halált.

A hadoklók ritkán fogadják el, hogy itt a vége. Alkudoznak, haragosak, csalódottak és kétségbeesettek. Elio éppen csak megdöbbent, utolsó érzelmei csak annyit árultak el, hogy bizony nem számított arra, ami történt. Ezen túl egyszerűen csak elfogadta, hogy veszített, nem volt benne harag, pedig hírhedt gazember volt.

Az éhség azért mégis nagy úr, és négy nap után kérlelhetetlenül kikergette a lányt az étkezőbe. Lina hosszan fülelt, mielőtt kilépett volna a kabinjába. Igencsak éhes volt, de továbbra sem akart Drake-kel találkozni. Talán most, gondolta, amikor kicsit távolinak és csendesnek érezte Drake érzelmeit. Remélte, hogy mélyen alszik.

Kilépett az űrhajó étkezőjébe, kinyitotta az egyik tárolót, és szemügyre vette az ellátmányt. Éhes volt, de válogatós is. Végre talált valamit, ami elég jónak tűnt. Mindjárt két adagot is kivett, és bedobta a preparálóba. A gép halkan zümmögni kezdett, Lina pedig annyira belebambult a készülő étel látványába, hogy észre sem vette, hogy Drake csendben belépett a konyhába.

– Szia! – mondta Drake.

Lina összerezzent, és csak hümmögött valamit, ami jóidulattal akár jelenthetett is egy bizonytalan köszönést, vagy valami hasonlót.

Lina a padlót bámulta, Drake pedig őt nézte.

Tényleg aggódott; az életvidám lány, aki az agyára ment, és levakarhatatlanul ráakaszkodott ki tudja milyen rejtélyes oknál fogva most önmaga árnyéka volt.

A kínos csendet a preparáló pittyegése törte meg, mintha el akarná terelni a figyelmet valami vidámabb témára. A kis helységet betöltötte a műanyag minestrone ízfokozókkal feljavított, jellegzetes savanykás illata. Lina leült a két tányér levessel, és lassan enni kezdte a forró levest.

– Jó? – kérdezte Drake.

– Mhmm – válaszolta a levesbe temetkezve Lina. Még mindig nem bírt Drake szemébe nézni, úgyhogy inkább csendben kanalazta a sűrű ételt.

– Teszünk egy kis kitérőt.

Újabb hosszú csönd.

– Meglátogatjuk Bianca nénit.

Ez annyira valószínűtlenül hangzott, hogy Lina végre felnézett a levesből, egyenesen Drake szemébe.

– Bianca… Nénit…?

– Igen. – válaszolta nyugodtan Drake.

Boldog gyerekkort idéző érzelmek villantak fel Drake felől. 

Ó, te, hát te is voltál gyerek! – gondolta Lina, és ez az érzés egy kis fényt csempészett az utóbbi időben igencsak sötét gondolatai közé.

– Bianca néni… Családtag. Anyám nővére. – magyarázta Drake

Linának ez egyszerűen sok volt. A marcona Drake mint anya pici fia! Ahogy Drake megemlítette az anyját, Lina azonnal érezte felcsillanni a kisfiúk anyjuk iránt érzett semmivel össze nem hasonlítható rajongását.

– Szükségem van a tanácsára. – tette még hozzá Drake némi hezitálás után.

Meg még valami másra, gondolta Lina, mert érezte, hogy Drakenak a néni tanácsai mellett még valami másra is szüksége lehet.

A hajó puhán lépett ki a hipertérből. Az irányítás és Drake közötti párbeszéd gyors volt és célratörő, és máris szinte zuhantak a felhők közé. 

A Solar Nonsense fénykorában valami gazdag ficsúr űrhajója lehetett, aki végül felcsinált egy lányt, akit aztán becsületből feleségül kellett vennie, és a gondtalan életet jelképező űrhajó előbb hoszan porosodott egy dokkban, majd önjelölt újgazdagokat szolgált, és végül a feledést a Régi Dokk egyik félreeső hangárjában. Lina legalábbis így képzelte el az űrhajó történetét. Vagy valami hasonlónak.

A hajó egyébként igazán kiváló gép volt. Egy pilótáé volt, egy régivágású, megbízható és diszkrét pilótáé. Aki csak annyit kérdez, hogy honnan, és hová lesz a fuvar. A hajó néma tanúja volt sok-sok kétes üzlet és gonosz terv születésének, és megannyi titkos és buja találkozónak.

– Mit kérsz a Solar Nonsensért? – kérdezte Drake a Pilótát.

– Tőled semmit. A tiéd. – válaszolta a Pilóta.

– Nem, ingyen nem vihetem el az űrhajódat.

– Ó, Drake, öreg vagyok én már pilótának, és hidd el, ha mondom, van annyim, hogy ne kelljen aggódnom a pénz miatt.

Hallgattak. Drake és a Pilóta is a hajót nézte. 

A Pilóta büszkén mosolygva.

Drake nehéz szívvel és szigorú arccal.

Olyan volt az űrhajó, mintha három szivart ragasztottak volna egymás mellé. Középen egy nagy, majdnem száz méter hosszú kissé lapított, aranyszínre festett test volt maga a hajó, és mindkét oldalán egy-egy fekete hajtóműgondola nyújtózkodott. Még így, a padon pihenve is azt az érzetet keltette, hogy éppen a fénysebesség sokszorosával száguld a hipertérben.

– Mondj egy árat. Ingyen nem vihetem el.

– No. Adj egy kreditet. És vigyázz rá! – válaszolta engedékenyen a Pilóta.

– Természetes.

– A hajó nem érdekel. A lányra vigyázz.

Drake nagyot nézett.

– Csak ígérd meg, hogy vigyázol rá! – erősködött a Pilóta.

Drake elnézett a pilóta válla felett. Lina a hangárajtó sarkában ült a földön, és felhúzott térdekkel látványosan duzzogott, mert Drake nem engedte, hogy találkozzék a Pilótával.

– Megígérem. – mondta, miután beletörődött, hogy most már tényleg a nyakán marad a kékbőrű lány.

– Tied a Solar Nonsense. Nem csak kölcsön adom. Ez mostantól a te hajód! – mondta a Pilóta.

Azért megtelt a szeme könnyel, és hosszan integetett a hajó után.

Hát így lett a Pilóta egy csendes, hóbortos öregúrrá.

Kettő

– A PETÚNIÁK! – egy töpörödött öregasszony rontott ki a közeli házból a sodrófáját fenyegetően lengetve, mint egy kardot – TE ÁTOKFAJZAT, TE ÖRDÖGFIA, A PETÚNIÁK!

Drakenak igazán nem tűnt fel, hogy miközben finoman landolt a friss, zöld füvön, a hajtóművek szele elsodort pár kosárnyi vidáman virágzó petúniát.

Bianca néni viszont már akkor tudta, hogy nagy a baj, amikor meghallotta a hajtóművek zaját, és gondolkodás nélkül rontott rá a betolakodóra, egy pillanatig sem mérlegelve, hogy az egy hatalmas űrhajóval érkezik. Csak akkor enyhült meg egy kissé, amikor meglátta, hogy a hívatlan petúniagyilkos nem más, mint az ő kis szeretett, fogadott unokája, az ő kis Piccolo Panninoja.

Drake kisgyereknek valóban kis pufók, zsömleképű fiúcska volt, és bár azóta jól megnyúlt, Bianca néni annyi év után is csak azt a vásott kis kölyköt látta.

Igazán haragudni sose tudott Drakera, különösen azóta, hogy egy ronda, esős őszi napon Drake szüleivel semmivé lett az Orange Leaf. Drake szülei üzleti úton voltak a Földön, és már hazafelé indultak. Egy terrorista egyszerűen felrobbantotta magával és több száz utasával a személyszállító hajót amikor az felszállt a budapesti Marco Polo űrkikötőből. Valami őrült szekta hívei istenkáromlásnak vélték az űrutazást, mondván, hogy a mennyekben csak az úr és az ő angyalai járhatnak.

Bianca néni ott maradt a az elárvult kisfiúval, újdonsült férjével, és Drake szüleinek üzletével. Flavio bácsi értett valamelyest az üzlethez, annyit mindenképpen, hogy ne kelljen elkótyavetyélni a vagyont, és hárman tisztességben, becsülettel meg tudjanak élni belőle.

Drake-t sajátjukként nevelték, és csak évek múltán derült ki, hogy nem is lehetett volna saját gyermekük.

Drake pedig… Sokáig várta, hogy egy szép nap mégis megérkezik anya és apa, aztán a remény megkeseredett, és Bianca néni szíve majd’ megszakadt, amikor látta, hogy a kamaszfiú, aztán az ifjú úriember magába fordul, és egyre eltávolodik tőle. Pontosan értette a fiú a sohasem szűnő fájdalomát és és gyászát.

Drake huszonegynéhány éves lehetett, amikor Bianca néninek végre elege lett a kesergésből, és egy hosszú videóüzenetben dühösen lekapta a tíz körméről Draket, hogy ennyi év után márpedig összeszedi magát, és néha odatolja a képét, hogy lássa, egyben van még fogadott fia.

Bianca néni számára egy terápiával ért fel, hogy végre kiadhatta minden fájdalmát és dühét.

Drake néhány nap múlva megjelent a házban. Bianca néni tőle szokatlan módon némán magához ölelte a fiút, és Flavio bácsi látta, hogy mindketten sírnak. Bizony, Drake is. Onnantól fogva Drake évente néhány alkalommal megjelent Bianca néniéknél, aki ilyenkor  pukkadásig etette, ellátta az élet összes bölcsességével, majd délután egy pohár igazi vörösbor mellett jókat beszélgettek Flavio bácsival hármasban a verandán. Mármint Bianca néni beszélt, Drake néha hümmögött, Flavio bácsi pedig hallgatott.

A birtok jelentette az otthont Drake számára, és Bianca néni bölcsességei bizony sokat jelentettek.

Most is ezért jöttek.

Bianca néni maga elé állította Linát, és végigmérte.

– Na hát hadd nézzelek, te! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Gyáj, ilyen sovány hogyan lehetsz! Na majd teszek én róla, hogy ne legyen ilyen gebe a te menyasszonyod, Piccolo Pannino!

– Nem a menyasszonyom! – mondta Drake dühösen, de azért elvörösödött.

– Akár a társad, akár a szeretőd, nekem mindegy, de rendesen fog enni! De legközelebb ha nem szólsz, hogy ketten jöttök, istenemre úgy elverlek, hogy megemlegeted! 

Mert hát Drake üzent ugyan, hogy mennek, de azt tényleg nem írta meg, hogy ketten. Nem mintha ez okozott volna problémát: Drake akár egyedül érkezett, akár többedmagával, Bianca néni az ősök hagyományait követve mindig egy hadseregnek is elég ételt főzött.

És, persze, ugyancsak az ősök hagyományai mentén, folyton sopánkodott.

– Jaj most csak ez az ócska leves van, hát nem lehet manapság rendes zöldséget kapni, Flavio bácsikád meg megint elberhelt valamit a tűzhelyen, és odakapta a bárányt a tepsiben. – Flavio bácsi persze nem berhelt el semmit, csupán a sütő időzítőjét állította be, azt is vagy három évvel korábban, de hát a szokás az szokás, akár működött valami, akár nem, az mind Flavio bácsi hibája volt.

Valójában a leves, a bárány és a desszert is igen kiváló volt.

Már kint ültek a verandán hárman, mélyet hallgatva, mikor újra megjelent Bianca néni egy tálca süteménnyel, és finom, friss kávéval.

– Ez az ócska takarítódroid semmire sem képes egyedül, mindent nekem kell csinálnom! – morgott a néni – Flavio bácsikádnak meg hiába könyörgök, hogy nézze meg azt az ócskavasat!

– No! – Ez már elérte Flavio bácsi ingerküszöbét. A robotot drágán és messziről hozatta, és hiába magyarázta a feleségének, hogyan használja, a néninek egyszerűen nem volt semmi műszaki érzéke, és neki egyébként sem volt semmi se jó.

Bianca néni kérdés nélkül töltött mindenkinek, aztán letelepedett, és beleszürcsölt a kávéba.

– Ez még abból van, amit tavaly hoztál. Olyat hozhatnál még, fiam. – Ezt Flavio bácsi jegyezte meg csendesen.

– Flavio amore, nem akarod megmutatni a lánynak a birtokot? – kérdezte aztán Bianca néni a férjét. Flavio ismerte a nejét annyira, hogy értse, hogy ez nem kérdés, és Lina is érezte, hogy most jobb, ha kettesben hagyják őket.

Az öreg letette a pipáját, felállt, és udvariasan megvárta, amíg Lina is a felkel. Bianca néni és Drake jó ideig néztek utánuk. Bianca néni tudta, hogy az általában szűkszavú Flavio hamarosan büszkén és lelkesen fog mesélni a kertről, a szőlőről és a gyümölcsfáiról, amelyekt annyi év óta gondoz, Drake figyelmét pedig egészen lekötötte Lina látványa. Hosszú ideje nem feledkezett bele egy nő látványába.

Bianca néni szertartásos lassúsággal itta meg a ristrettóját, azt a ristrettót, ami mindig is a fix pontot jelentette az életében. Mármint Flavio bácsin kívül, az öreg nélkül el nem tudta képzelni a mindennapokat.

Hallgattak még egy ideig. Aztán Bianca néni a lényegre tért.

– Szóval minek jöttél ide? Mert hogy nem azért, hogy eldicsekedj ezzel a kék lánnyal, az fix, bár lelkemre, bájos teremtés, de az is biztos, hogy nem az én szép szemeimért jöttél!

Drake gondolkodott. Bianca néni türelmesen várt.

– A tanácsod kellene. – bökte aztán ki.

– Azt mindjárt gondoltam, mert mást nem nagyon tudok adni. – Amikor Drake nagykorú lett, az üzlet ugyan névleg az övé lett, de munka Flavio bácsira maradt, és ez jól is volt így. A cégnél jól ismerték a bácsit, és vakon megbíztak benne, Draket pedig egyáltalán nem érdekelte a vállalkozás. Flavio csak annyit vett ki, amennyi a tisztes megélhetéshez kellett, és így bár szűkölködniük nem kellett, mindig csak annyiuk volt, amennyi éppen kellett. A helyzet tiszta volt. Bianca néni és Flavio bácsi világossá tették, hogy mindig segítik Draket, de soha nem fogják pénzelni, hogy aranyifjú legyen. Drake a jelek szerint jól eboldogult egyedül is. Flavio minden évben átutalta a fiúnak az osztalékot, az pedig ehhez a számlához soha nem nyúlt hozzá.

– Van néhány alak, akikre… Egy kicsit neheztelek. – monda Drake.

– Hallottam hírét.

Jó adag rosszallás volt a néni hangjában. Megint hallgattak.

– Mit akarsz tenni? – Bianca néni tudta a választ, olyan rég és olyan jól ismerte Draket, hogy átérző képességek nélkül is tisztában volt vele, hogyan érzi magát a fogadott fia.

– El fogom intézni őket. – Ezt Drake olyan természetességgel jegyezte meg, mintha csak annyit közölt volna, hogy délután elviszi a siklórepülőt műszaki vizsgára.

– Helyes. – Ezt meg Bianca néni mondta teljes természetességgel.

A birtoknak hosszú története volt, apáról fiúra szállt. Az öreg Massimo bácsinak azonban nem született fia, csak két lánya. Az idősebbik nővér álmodozó, gyönyörű leány volt, ő lett Drake anyja. A fiatalabbik leány, Bianca, mindig is két lábbal állt a földön; és hogy fia nem született, Massimo nem tehetett mást, mint fiatalabb leányát tette meg a birtok és az üzlet örökösének – egy egészen másfajta üzlet örökösének, mint amit Drake örökölt a szüleitől.

Massimo Buzzi volt a régió maffiafőnöke, Bianca pedig méltó örökösnek bizonyult. Néhányan elkövették azt a hibát, hogy alábecsülték a fiatal, törékeny nőt, mert Bianca fiatal korában éppen olyan gyönyörű volt, mint a nővére, csak épp a femme fatale típus. És bizony utol is érte a végzet azokat, akik nem adták meg a kellő tiszteletet a familia Buzzi örökösének.

Egy szemtelenül jóképű, bátor, pimasz és rámenős fiatalember mégis megúszta.

A fiatal Flavio seperc alatt elrabolta a femme fatale szívét, és csakhamar leánykérésre került a sor.

Flavio nem csak pimasz volt, de egyenes és tisztelettudó ember is, ezért Bianca kezét először Massimótól kérte meg. Az öreg jól ismerte a családot. Az öreg minden családot jól ismert, a legszegényebbektől a legkövérebb politikusokig. Flavio apja borász és hentes volt, a prosciuttója messze földön híres volt, ahogy a vörösborai is. Massimo tehát beleegyezett a házasságba.

Az öreg Massimo halála után természetes volt, hogy Bianca az új főnök.

Bianca néni így lett odaadó feleség, és a Mafia Buzzi főnöke. Flavio bácsi, ha sejtette is, soha nem tette szóvá a dolgot, Bianca pedig az évek alatt a háttérbe vonult, és a vezetést rábízta az ő hű lovagjaira.

– Cavaliere Giulia Pecorelli itt járt néhány hete, és mindent elmesélt. – folytatta Bianca néni. – Megérdemlik a halált. Mi itt vigyázunk a népekre, aki kér, annak adunk, és megvédjük a sajátjainkat. Aki ártani akar nekünk, annak nincs kegyelem.

Valóban, a régió békéjét a Mafia Buzzi őrizte. Az állam itt, messze a központi rendszerektől már gyenge volt és korrupt. Régi hagyományok szerint a maffia családfői őrizték a rendet, a maffia sajátos krédóját követve. A hallgatólagos megállapodás az volt, hogy amíg rend van és béke, addig a családoknak nem kell tartaniuk a Szövetségi Flotta rendfenttartóitól.

Bianca néni pedig ügyelt rá, hogy a régió hozzá tartozó részein rend és béke legyen.

– Azért mégis gondold át, fiam. – Most már nem a maffiafőnök szólt Drakehoz. – Háborog a lelked, gyászolsz, dühös vagy és elkeseredett. Biztos vagy benne, hogy revolverrel a kezedben majd újra rendben lesz minden? A bosszúvágyadat talán csillapítja majd néhány lövés, de nem fogja visszaadni neked Miát.

Drake elkomorult. Újra beléhasított az éles fájdalom, amikor a felesége helyett, az a rövid, kézzel írt üzenet, mellette a gyűrű, és az apró, kitépett, még vérző implant várta. Mia halott!

– Meg fogom találni Mia gyilkosait. 

– Ejj, Piccolo Pannino, megint csak azt nem veszed észre, amit az orrod elé pakol a sors! Ide sodorta melléd ezt a csinos kis hibridet a sors, istenemre, tünemény ez a lány! Vele foglalkozz, jobban begyógyítja a sebeidet, mint a lövöldözés. Mennyi csúfságot feledtetett el velem is Flavio bácsikád szerelmes ölelése!

– Bianca néni! Nem hagyhatok futni halott embereket.

– A crédó. Ostoba férfiak, ha lenne annyi eszetek, hogy nem mindig a crédó után futtok, tovább élnétek! De legyen. Ha hangosan lelövöd a legkövérebb patkányt, akkor a horda szétszalad, és ezer év alatt sem találod meg a gyávákat. Szóval kezdd a kisebbekkel. A nagy halak persze észre fogják venni, és beássák magukat, téged pedig megpróbálnak kicsinálni. Bár ha olyan esztelenül szédelegsz mindenhova, mint ahogy Kagylós Elionál megjelentél, akkor nem lesz nehéz dolguk.

Drake nagyot nézett az öregasszonyra. Tudta, hogy jól informált, de hogy ennyire, az megdöbbentette.

– Ne nézz így, ha nincs ott az a lány, akkor most halott vagy, és oda a bosszúd. Ne ölesd meg magad, mert akarok unokákat. Legyél észnél. Jó híredet hallottam, majd egyszer én is kérek tőled valamit.

Bianca néni kiterítette a lapjait. Mindent tudott Drakeről, az alvilág rettegett bérgyilkosáról.

– Csak hideg fejjel. Ezek is csak célpontok, éppen olyanok mint a többiek. Négy mákvirágot kell a másvilágra segítened. Egyet elintéztél. Mafla módon, de elintézted. Van még három. Patkány Rafaelt csak megtalálnod lesz nehéz.

Drake bólintott. Ismerte Rafael rossz szokását, hogy örökké bújkál.

– Utoljára azt csicseregték a madarak, hogy Omarno egyik elhagyott űrdokkjában bújkál. – folytatta Bianca néni – Ronda egy hely, tele csapdákkal, kibelezett szövetségi csatahajókkal, és pofátlanul szaglászó nyomozókkal. Viszont szerencsédre Rafael egy percet sem bír ki a Hálózat nélkül, szóval ha találsz egy ügyes és lefizethető hálózatist, akkor talán nem kell éveket töltened azzal, hogy elkapd a kis nyomorultat.

Bianca néni most már belelendült.

– Vörös Manon bizony karmolós lesz, és nem fog rejtőzködni. Nem lepődnék meg, ha személyesen szegődne a nyomodba, és hamarabb megtalálna téged, mint te Patkány Rafaelt. Ha találkoztok, azért add át neki az üdvözletemet, mielőtt lepuffantod. Ismertem az anyját. Egy Alcantara-i prostituált volt, Manon mély nyomorból küzdötte fel magát. Állítólag egyébként egészen jó beef bourguignon-t tud főzni.

Ezt Bianca néni úgy mondta, mintha Drake csak vendégségbe készülne, és ahhoz adna tanácsokat.

– A Herceget hagyd a végére.

– Nem is terveztem mást. – szúrta közbe Drake.

A Herceg, vagyis Andreas Braun kézírása volt az üzenet.

– Úgy édes a bosszú, ha hidegen tálaljuk, igaz? Apropó, ugye gyakoroltad a vívást is? Braun Herceg híresen jó és gyors vívó. Ha nincs nálad kard, akkor miután felszeletelte a revolveredet, belőled csinál vagdaltat. Úgyhogy gyakorolj csak vívást. Menj el az öreg Toyotomi mesterhez, és mondd meg neki, hogy Bianca sose feledi a felkelő nap első sugarait a cseresznyefák alatt üdvözlő szamurájt! De így mond, mert ha nem így mondod, akkor vagy Toyotomi mester aprít fel, vagy én.

Bianca néni tartott egy kis szünetet. 

– Nagyon jó az idei nyár, Flavio bácsikád örülhet, az idei évjárat egészen kivételes lesz.

Bianca néni témát váltott, és az üzletről már nem is esett több szó, csak családi anekdotákról, és a birtok és környéke ügyes bajos dolgairól.

Három

Még két napot töltöttek a birtokon. Lina egészen feltöltődött, amiben Bianca néninek igen nagy szerepe volt. Másnap reggel a néni huncut mosollyal az arcán megjelent, és kijelentette, hogy Lina és ő most elmennek csavarogni. Étel van, estig ne is keressék őket.

Összebeszélhettek Flavio bácsival, mert alig robogtak el a nők a siklón, Flavio a maga csendes és szűkszavú módján annyit mondott Drakenak, hogy van egy kis munka a birtokon. A két férfi egészen alkonyatig dolgozott a birtkon. Drake jó segítség volt. Kölyökkorában sokat segített a birtok körül a bácsinak, jól ismerte minden szegletét, és félszavakból is megértették egymást. Drakenak egészen jól is esett a munka. Elterelte a figyelmét, a sok zsongó gondolat, olyan sok idő után egy végre elcsendesedett egyidőre, és, ha csak pár órára is, végre megint úgy érezte, hogy egyszerű a világ.

Bianca néni és Lina egészen álomszerű látványra érkeztek meg. A naplementében Flavio és Drake éppen súlyos felszerelést cipeltek a pincébe. A ládák nehezek voltak, a bolygó vöröses csillaga pedig, így a helyi nyár derekán igencsak melegen sütött le rájuk, hát nadrágra vetkőztek. Drake éppen úgy nézett ki, mint a szuperhősfilmek kigyúrt idoljai, csakhogy Drake a sebhelyeit nem ügyes maszkmestereknek, hanem igazi harcoknak köszönhette. Azért Flavio bácsi sem panaszkodhatott, mert bár eljárt felette az idő, és alacsony, mackós testalkata volt, izmai még mindig fiatalosan teltek voltak, nem petyhüdtek, mint egyes folyton morgó öregembereké, és pocakot sem eresztett, mint más, pirospozsgás vén urak.

Lina és Biancanéni nem is szólt jó ideig, csak csendben és elégedetten nézték a két férfit. És Lina végre őszintén mosolygott! Isten tudja mit művelt vele a rafinált öregasszony, de helyre tette a lelkét, az bizonyos.

Másnap reggel Bianca néni és Flavio bácsi egyedül reggelizett, a fiatalok mélyen aludtak még. Flavio bácsi huncut mosollyal ült le reggelizni, de Bianca néni leintette.

– Még nem.

A bácsi bólintott. Lina és Drake is a saját szobájában aludt. Majdnem dél volt, mire előbb Lina, aztán Drake előkerült végre.

– Aztán meddig akarjátok még a birtokon lopni a napot? – kérdezte Bianca néni az egyébként szokásos vehemens módján.

– Holnap reggel indulunk. – válaszolta Drake.

– Hát jól van. De ha akartok, maradjatok ám még! De ha már menni akartok, akkor szoljatok Flavionak, rakjon el nektek egy kis igazi vörösbort a tavalyelőttiből, ha van még, meg adjon prosciuttót. Én meg főzök nektek, hogy legalább még pár napig egyetek valami rendeset, ne csak azt az ócska szintetizált műanyagot!

Lina és Drake ebéd után valahogy kettesben maradtak. Lina érezte, hogy Drake végre nem olyan zaklatott mint általában, hogy a máskor mélyben tajtékzó, elnyomott érzelmei is most finoman hullámzanak. Itt lassabban telt az idő, nyugodtabb volt az élet, és ennek gyógyító ereje volt.

– Biztosan velem akarsz jönni? – kérdezte Drake, és mélyen Lina szemébe nézett. Lina állta a tekintetét. Ugyan hova máshova menne? Vissza utcalánynak a Nuoarezzora? Nem, igazán nem. Vele megy, bárhogy is legyen. El van döntve.

– Igen.

– Ha velem jössz, téged is meg akarnak majd ölni.

– Tudok vigyázni magamra.

– Lehet, hogy nem tudlak megvédeni.

– Eddig inkább téged kellett megmenteni.

Drake arca rezzenéstelen maradt, belül viszont elöntötte a szégyen, de azért eltökélt maradt, hogy megvédi őt. Mindennél erősebb volt ez az elhatározása.

– Legyen. De vannak feltételeim.

– Hallgatom, főnök!

Drake megint kezdte megbánni, hogy ilyen könnyen beadta a derekát. Ez a lány ki fogja idegelni.

– Meg kell tanulnod harcolni.

– Öltem már embert – vont vállat Lina.

– Nem viccből mondom. Fegyverrel és puszta kézzel is tudnod kell harcolni, és jól kell tudnod harcolni. A szerencse nem lesz elég.

– Jól van, vettem az adást!

– És meg kell tanulnod vezetni a hajót.

– Oh, még egy tanulni való. Vadászni viszel vagy egyetemre?

Drake elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Másodszor: azt teszed amit mondok, akkor és amikor mondom. Ha azt mondom, futás, futsz, és mented a bőrödet. Világos?

– Mint a filmekben!

Lina tényleg úgy érezte magát, mintha egy filmben szerepelt volna éppen akkor, amikor a mester vonakodva taníványának fogadja. Képtelen volt komoly maradni, ráadásul Drake egészét áthatotta az őszinte aggódás, és ezt végtelenül aranyosnak és bájosnak tartotta. Olyan volt a kívül marcona figura, mint egy izgatott kisfiú, annak ellenére, hogy véresen komoly dologra készültek.

– Kivéve, hogy te nem fogsz hülyeséget csinálni. – Drake szigorúnak szánta a kijelentést. Lina próbált komoly maradni, de alig bírta visszatartani a nevetést, olyan komikusnak érezte Drake közhelyes feltételeit.

– Végül: megígéred, hogy túléled.

Drake minden érzelme hirtelen fordult egy nagyot, és száz szólamban, egyszerre kiáltva, suttogva, könyörögve, parancsova és még vagy ezer árnyalatban olyanokat ismételget, hogy “nem hagyom”, “megvédem” és “fontos vagy nekem!”

Jaj, te is nekem! – gondolta magában Lina.

– Megígérem. – Ezt lassan, az életre szóló ígéretek súlyával mondta.

– Aztán tartsd is meg!

Ezt már Flavio bácsi tette hozzá. Lina és Drake úgy elnémultak, mint a rosszalkodáson ért gyerekek.

– Drake, eredj, nézd meg a pince hővezérlőjét.

Drake szó nélkül indult. Flavio bácsi várt egy kicsit, amíg Drake elég messzire jutott, aztán Linához fordult.

– Figyelj, te lány! Én is kérek tőled valamit. Vigyázz a fiamra. Épp elég baj nekem, hogy Bianca néni a Madre della Familia, és hogy Drake az örököse. Ne nézz így rám, persze, hogy ismerem a feleségemet! A fontos az, hogy Bianca néni ne tudja, hogy én tudom. A nagyobbik baj, hogy Drake az Örökös.

Lina végképp összezavarodott. Milyen örökös? Flavio mindenesetre folytatta a mondókáját.

– Neked most nagy feladat szakadt a nyakadba. Te Drake testőre leszel. Meg fogod védeni őt. Nem ismerlek, de nem tévedtem még soha ilyesmiben. Hagyod, hogy kiképezzen, jó mestered lesz. És megvéded.

– A familia örököse…? – Lina nem tudott szabadulni a gondolattól.

– Nem. Másmilyen. Örökös és kész. Egyelőre elég ennyit tudnod. Drake nem tudhatja, de okos gyerek, majd idejében rájön.

Lina szíve hevesen dobogott, és teljesen össze volt zavarodva. Csak egy kis kalandot akart, Drake vonzó férfi volt, játék volt az egész. Eddig. Most meg nyakig ül valami olyasmiben, amitől eddig igyekezett távol tartani magát. Mégis jobb lett volna a Nuoarezzón maradni! 

Most már mindegy, küldetést kapott.

– Na, ne legyél ilyen rémült! Ez maradjon köztünk. – Flavio bácsi újra mosolygott, és mint ahogy a zivatar után kiderül az ég, újra a derűs, mosolygós öregember állt vele szemben, a komolyság és a szigor tovatűnt.

…

Másnap reggel az űrhajó előtt búcsúzkodtak. Bianca néni sopánkodott, Lina zavarban volt, Drake türelmetlenül toporgott, Flavio bácsi fejében pedig a férfiak jellegzetes “elég legyen már az érzelgősségből na” gondolata mocorgott, csak mikor Linával összenéztek egy pillanatra, akkor villant meg az érzelmei között a komolyság a mosolygós arc mögött, s emlékeztette a lányt a feladatára.

Bianca néni és Flavio bácsi még sokáig nézték az egyre gyorsabban távolodó űrhajót, aztán Bianca néni sokat sejtető arccal Flavio bácsira nézett, de az öreg a bajsza alatt mosolyogva csak ennyit mondott:

– Még nem!

Pages: 1 2

• #1 – Bruschette al pomodoro e basilico
  2024-04-16 0
• HR 1354
  2024-04-16 0
• Kirli
  2024-04-16 0