HR 1354

– Jó reggelt, Parancsnok!
– Jó reggelt, Celeste! – felelem gépiesen a tabletemből fel sem nézve a COVAS francia akcentussal búgó női hangjára. Teljesen elmerültem az invázióról szóló friss jelentésekben és hírekben. Nem sok bíztatót olvastam; a thargoidok az elmúlt napokban újabb csoportok ellen indítottak átfogó támadást. Hamarosan százas nagyságrendben lesznek olyan rendszerek, ahonnan kiűznek minket. Nem lesz ez így jó.
– Celeste! Kérlek töltsd le a mai evakuálási tervet. A pilótafülkében fogom megnézni.
– Azonnal, parancsnok.
A Budapest néhány hónapja még finnyás arisztokratákkal, affektáló újgazdagokkal és titkolózó vállalkozókkal a fedélzetén repült nap mint nap a Buborék legszebb helyeire. Az Astrogator mindent megtett azért, hogy a legkülönlegesebb desztinációkat szedje egy csokorba, de a fényűző kabinok utasai sokszor rá sem hederítettek a páratlan csodákra, sokkal inkább a politika, az orgiák és az üzlet kötötte le őket. A Budapest valójában egy extravagáns és titkos találkahely volt azoknak, akiknek volt pénzük megfizetni a diszkréciót és a luxust.
Minden megváltozott, amikor a Proteus Wave kudarcot vallott, és elindult a Thargoid invázió. A Budapestet az elsők között alakították át kórházhajóvá. A Beluga osztályú hajó luxuskabinjaiból kórtermek, műtők és zsúfolt utaskabinok lettek, az elegáns folyosókon pedig a diszkrét személyzet helyett orvosok, ápolók, pszichológusok és az evakuálást koordináló hivatalnokok nyüzsögtek. A méregdrága italok és csemegék helyére kötszerek, medkitek, szintetikus vér, energiaszeletek, és játékok kerültek.
Játékok… Minden alkalommal több tucat gyereket mentünk, akiknek sokszor a tőlünk kapott plüssjátékok jelentik a biztonságot. A kis hüppögő törpik rémülten szorongatják a puha állatkákat; sokszor még a nagyobbak is, és csak az első két-három ugrás után enyhül a rémületük. Sok elhagyott játékot találunk minden mentés után, de ilyen kis színes plüsst még egyet sem hagytak itt. Illetve egyszer, egy apuka jött vissza, hogy a kislánya a fedélzeten felejtette „Dr. Mimókát”.
A Saud Kruger különben maga alakította át a Budapestet kórházhajóvá, és nem hazudtolta meg magát. A gyártól szokatlanul gyakorlatias belsőt úgy alkották meg, hogy az a csak a Saud Krugerre jellemző végtelen eleganciát és minőséget sugározza magáról. Igazából emiatt a Beluga a legjobb kórházhajó: a környezet önmagában segít megnyugtatni a rémült menekülteket.
A fedélzeten most is nyüzsgés van, de a káosz csak látszólagos. Mindenki pontosan tudja a dolgát, mindenki az utolsó ellenőrzéseket végzi a repülés előtt.
Lassan beérek a pilótafülkébe. A négy ülés közül kettő elől kiszerelte a paneleket a Saud Kruger – se vadászok se fegyverzet nincs kórházhajón. Igazából pajzs sem. Ha a bogarak megpróbálnak elkapni minket, akkor előírás szerint egyetlen dolgot tudunk tenni: gyorsítunk, és túltöltjük a hajtóműveket. Egy Thargoid félelmetes ellenfél, de ha elég gyorsak tudunk lenni, akkor meg tudunk lógni.
A navigátori székben már ott várt a navigátorom és koordinátorom, Myra, és éppen az állomás egyik hivatalnokával ordított.
– Hogy érti, hogy nem tudják fenntartani a Bertschinger egyes dokkját? Nézze, másfél órán belül száznyolcvan menekülttel fogunk visszatérni, egy ki tudja, hogy milyen állapotú hajóval. Nem érdekel hogyan oldja meg, de amint kilépünk szupercirkálásból, legfeljebb tíz percen belül a leszállópadon kell lennünk, és meg kell kezdenünk a cserét. Oldja meg, vagy esküszöm thargoidtápot csináltatok magából! … Na ugye, hogy van megoldás!
– Idióta. – mondta fennhangon, miután lezárta a kommunikációs csatornát.
– Neked is jó reggelt Myra, ezek szerint kiválóan indul a ma napunk is, nemde? – mondom kissé szarkasztikusan, hogy oldjam a hangulatot.
– Ne is mondd. Akkora ma is a forgalom, hogy botrány. Már most sorban állnak a hajók, ráadásul van egy rakás idióta, aki a Bertschingeren várja össze a kötelékét, ahelyett, hogy azonnal elhúznák a belüket a Tranquillityra, az irányítás meg csak pingvinezik mint valami impotens művezető. Mindegy, majd indulás után küldök egy üzenetet a főkoordinátornak, hogy rakjon rendet ebben a kuplerájban.
– Szóval ma is gyönyörű napunk van – válaszoltam bosszúsan. Leginkább az bosszantott, hogy mikor visszatérünk, potenciálisan foglalt lesz a pad, mert néhány idióta parancsnok egyszerűen úgy képzeli, hogy csak az övé a világ. Mindenesetre nem akartam magamat felesleges dolgok miatt idegesíteni, volt ezer más egyéb stresszforrás. Mindjárt a mentési terv, ezért inkább belekezdtem a repülés előtti megbeszélésbe.
– Úgy látom a HR1354-re repülünk, a Thorne’s Progress kolóniára. Első csillag, első bolygó, ezerhétszáz fénymásodperc. Sima repülésnek tűnik. Thargoidokra beugráskor lehet számítani, utána tudunk hidegen repülni felszínig. Indulás után amint a boszorkányűrben vagyunk, megnyugodhatunk. Bárhogy’, igyekezni kell a cserével, mert nem szeretnék bogarakkal a seggünkben indulni.
– Pontosan. Terv szerint három kört repülünk ma, a bázisunk a Bertschinger. Remélem megkapjuk az elsőbbségi dokkolást. – folytatta Myra Johnson immár az ilyenkor szokásos nyugodt, tárgyilagos hangján. Többek között ezért is szerettem vele repülni, mert mindig minden hülyeségben benne volt, de azt is pontosan tudta, hogy mikor komoly a helyzet, és egy pillanat alatt tudott váltani.
– Remélem én is – tettem hozzá.
– Első körben súlyos sérülteket és betegeket fogunk kiemelni. – hadarta – Második körben gyerekeket. Kemény menet lesz, sok köztük az árva, és sajnos nem fogjuk tudni az összes szülőt hozni. A második kör előtt teljes személyzetcsere lesz. Az orvosok és az ápolók lekísérik a betegeket, és a pszichológusok is velük mennek. Elég komoly traumákon vannak túl. Helyettük felveszünk egy rakás gyermekpszichológus és animátort, rájuk is szükség lesz. A leadott lista alapján pelusostól nagykamaszig mindenféle kölyköt hoznunk kell. A második kör után szintén teljes csere, megyünk vissza a szülőkért. Már aki jöhet. Ami még fontos: a harmadik körben viszünk némi ellátmányt, orvosi szereket, illetve néhány felcser és katonai agyturkász is kiszáll majd, hogy a kolónián maradókat összefoltozza és tartsa bennük a lelket. Nagyjából ennyi.
– Remek. Repülés szempontjából rutin. A számítógép szerint nyolc ugrás. Nyolcadik ugrás előtt ledobunk egy hőcsapdát, és zéró hőképpel lépünk a hipertérbe. Hyperdiction esetén csendes mód, hajtóművek túltöltése, és igény szerint dobáljuk a hőcsapdákat. Normál kilépés után eltávolodunk a főcsillagtól keringési sík alá, és igény szerint ledobunk egy újabb hőcsapdát. Leszálláskor meredeken, negyvenöt fokban lépünk be, hogy minimálisra csökkentsük a hipertérben eltöltött időt. Interdiction esetén ugyanaz a protokoll, mint hyperdiction esetén.
Miután ledaráltam a szöveg rám eső részét, elkezdtem a rendszerek ellenőrzését, és közben a gondolataimba merültem. Tíz perc. Valószínűleg ennyit fogunk egy fordulóban összesen a thargoidok által megszállt rendszerben repülni. Dokkolás után, a hangárban már biztonságban vagyunk, de addig el is kell jutni. Igazából nem nehéz elmenekülni, csak hidegvérre van szükség, nem szabad pánikba esni.
A következő negyedórát Myrával csendben töltöttük. Én folytattam a rendszerek ellenőrzését, ő pedig az utaslistákat és a szakértőket rendezgette. A csendet végül a Tranquility parancsnokságtól érkező üzenet szakította meg.
– Jó reggelt kívánok Adam Parker parancsnok és Myra Johnson hadnagy. Fred Kneynsberg ezredes vagyok, az önök mai főkoordinátora. Megkaptuk a megerősítést a Thorne’s Progress kolóniától, már nagyon várják magukat. Repüljenek biztonságban!
– Köszönöm ezredes, igyekszünk egyben visszatérni. – válaszoltam a rádiónak. – Myra, indulunk. – fordultam a mellettem dolgozó nőhöz.
Az ezredes bejelentkezése nem puszta udvariasság volt, hanem maga az indulási parancs. Ugyanazzal a lendülettel felvettem a kapcsolatot az irányítással. – Tranquility irányítás, itt alfa-hotel-alfa-három-három-kilenc, Budapest, jó reggelt kívánunk. Engedélyt kérünk indulásra a leadott repülési terv szerint.
– AHA-339, itt Tranquility irányítás, jó reggelt kívánunk. Az indulási engedélyt megkapták, megkezdhetik az indulási procedurát. Elsőbbségi indulásra van jogosultságuk.
– Köszönjük Tranquility irányítás, megkezdjük az indulást. – nyugtáztam a hallottakat, aztán gyorsan átkapcsoltam a dokk kiszolgáló csatornájára. – Jóreggelt 24-es dokk, itt a Budapest. Engedélyt kaptunk a felszállásra, szeretnénk megkezdeni a folyamatot.
– Jóóreggelt Budapest, mindjárt kiszabadítjuk a madarat! – jött azonnal a laza válasz a csatornán. A dokkok kiszolgálóinak lazasága mindig éles ellentétben állt a repülésirányítás hideg profizmusával.
A Beluga megremegett alattunk, ahogy a hatalmas padot kitolták. Közben beállítottam a célállomásunkat. Nyolc ugrás, ugrásonként húsz fényév.
Néhány másodperc múlva Celeste búgó hangon jelentett:
– A hajó szabad. Hajtóművek aktívak.
Az elsőbbségi indulás azt jelentette, hogy minden további nélkül azonnal indulhatunk. Felemeltem a gépet. Celeste folytatta a jelentést a bájos francia akcentusával.
– Futóművek visszahúzva.
A hajtóművek morajlása betöltötte a parancsnoki hidat, ahogy gázt adtam, és a hajót finoman a lapos téglalap alakja miatt levélnyílásnak nevezett kijárat felé vezettem. Ahogy átértünk a súlyos zsilipeken, ütközésig toltam előre a gázkart. Befordítottam az űrhajót az első ugrás irányába, és hamarosan egy halk pittyenés jelezte, hogy elég messzire kerültünk az állomástól, és a tömegzár feloldott.
Celeste rendíthetetlenül kommentálta az ugrás eseményeit.
– Repülés asszisztens kikapcsolva. Térhajtómű töltés. Repülés asszisztens bekapcsolva. Térváltás 4… 3… 2… 1…
Máris a hipertérben voltunk. Az első hét ugrás eseménytelen volt, mint mindig, eltekintve attól, hogy Myra megint nehezen viselte, hogy magamban dúdolok egy ostoba dalt, ami engem legalább annyira idegesített, mint őt, és csak a szemeit forgatta, amikor kifejtettem, hogy itt valójában én vagyok az igazi áldozat. Szerinte simán elviselhetetlen és hülye vagyok. Persze. Az embert csak lehülyézik, amikor megértésre és törődésre van szüksége. Ki érti a nőket…
A hetedik ugrás után aztán újra elcsendesedtünk. Egyedül Celeste tartotta meg a szokásos tárgyilagosságát.
– Térhajtómű töltés. Hőcsapda kioldva. Térváltás 4… 3… 2… 1…
Nagyjából fél percig tart az ugrás, ennyi időt töltünk a hipertérben minden alkalommal. A boszorkányűrben, ha úgy tetszik. Sokak szerint a hipertérben a céljukat soha el nem érő lelkek kísértenek, és a furcsa hangok és rezonanciák az ő hangjuk, ahogy próbálják felvenni a kapcsolatot a hipertéren átrepülő gépekkel. De az is lehet, hogy csak dajkamese az egész, az mindenesetre biztos, hogy a pilóták egytől egyig tisztelik a hiperűrt. Ettől függetlenül maga az ugrás rutinművelet, kivéve a thargoidok közelében. A nyavalyás űrlények elég fejlett technológiával rendelkeznek ahhoz, hogy észrevegyék és kipiszkálják a hipertérből az űrhajóinkat. Csoda tudja hogyan csinálják. Némi durva elektromágneses interferenciától eltekintve semmilyen módon nem lehet előre jelezni az elfogási kísérletet, ráadásul amikor megjelenik az interferencia, akkor már késő, néhány másodperc múlva úgyis kiesik a nyílt csillagközi űrbe a hajó.
Aznap az első körben szerencsénk volt, a bogarak vagy nem vettek észre minket, vagy mással voltak elfoglalva, de sem a hiperűrből, sem szupercirkálásból nem szedték ki a Budapestet. A megközelítés és a dokkolás simán ment, már amennyire simának lehet nevezni a dokkolást egy olyan helyen, ahol csak a legkritikusabb irányítási rendszerek működnek, és azok is a teljesítőképességük határán túl.
A település vezetője személyesen jött elénk köszönetet mondani.
– Nagyon köszönöm, hogy eljöttek, igazán sokat számít a segítségük!
Myra kínosan feszengett a hálálkodó hivatalnok előtt. Az evakuálás piszok jól fizet, és a fizetséghez képest minimális a kockázat, ezért a zsíros haszon reményében vágtunk bele. Aztán ott álltunk az első mentéskor az utasaink előtt, és minden megváltozott. Pénz ide vagy oda, minden alkalommal megrendítő személyesen találkozni az ügyfeleinkkel. Nekik nem egyszerű szerződésesek vagyunk, hanem az élet és halál közötti különbséget jelentjük. Vagy, ami még megrendítőbb, a gyerekeik számára jelentjük az élet reményét.
Szerencsére gyorsan le tudtuk rázni az összetört településvezetőt. Muszáj volt, még sok dolgunk volt aznapra. Myra a rakodást és a beszállást felügyelte, én az üzemanyagtartályok feltöltését, az elhasznált hőcsapdák pótlását és a rendszerek ellenőrzését.
A csapat lenyűgöző munkát végzett; alig több, mint húsz perccel azután, hogy a majdnem kétszáztíz méter hosszú Beluga osztályú Budapest landolt a padon, készen álltunk az indulásra, a fedélzeten száznyolcvan menekülttel, köztük majdnem negyven súlyos sérülttel, akiket már a fedélzeti orvosaink gyógyítottak.
Az indulás sokkal kevésbé idegölő, mint a megérkezés. Ha túléljük az első fél percet, akkor megmenekültünk. Ennyi idő kell ugyanis, hogy kellően eltávolodjunk a településtől és a felszíntől, hogy a tömegzár kioldjon, és ugorhassunk. Ha ez alatt megússzuk a Thargoid kíséretet, akkor szabadok vagyunk.
– Indulás! – Myra szinte berobbant a fülkébe, ziláltan, feldúlva. Iszonyú sokat kivesz egy ilyen kör.
– Thorne’s Progress irányítás, itt AHA-339, engedélyt kérünk azonnali indulásra. Evakuálás, desztináció Tarach Tor, Bertschinger.
– AHA-339, indulhatnak. Radar tiszta, nem észleltünk hipertér anomáliákat.
A Budapest remegett alattunk, ahogy a felszínre mozgatták a hatalmas gépek a hajót. Pár méter emelkedés után azonnal teljes tolóerőt kapcsoltam, és túltöltöttem a hajtóműveket. Itt csak három protokollt kell betartani: menj, menj és menj! A gép szöcskeként röppent előre. Alig húsz méterrel a felszín felett sebességet gyűjtöttem, majd egy éles fordulóval ráálltam az első ugrásunk irányára. Szerencsénk volt: a célcsillag majdnem a zeniten volt, így egyből elugorhattunk abból a nyomasztó rendszerből, nem kellett még a bolygót is megkerülnünk.
– Térhajtómű töltés. Hűtés. Térváltás 4… 3… 2… 1…
Ezúttal belőlem tört fel mély, megkönnyebbült sóhaj, amikor kiértünk a boszorkányűrből. Átértünk, és nem kellett a thargoidokkal tengelyt akasztanunk. Újabb hét ugrás után a Tarach Tor nyüzsgésében találtuk magunkat.
Alig léptünk be a rendszerbe, máris kaptunk egy igen udvariatlan üzenetet.
– Budapest, úgy hallottuk, hogy van valaki a fedélzeten, akit inkább mi kísérnénk biztonságba! Ha együttműködnek, akkor senkinek nem esik bántódása.
Két fajta kalóz van a galaxisban. Azok, akik úgy kirántanak szupercirkálásból, hogy az ember csak pislog, hogy mi történt. Cserébe ők igen udvariasak, és egyfajta becsületkódexnek engedelmeskedve az együttműködők majdnem kellemes emlékeket őriznek a saját – egyébként visszafogott – kifosztásukról. A másik csoport hangember; általában még elfogni sem tudják az áldozataikat. Csak rá kellett pillantanom a radarra, hogy lássam, emberünk nem az előbbiek szűk elitjébe tartozott. Ha elég ostoba, hogy kövessen minket a Bertschingerig, akkor egyenesen a helyi rendfenntartók ölébe fog pottyanni.
– Myra, mondd csak, miért vadásznak ránk? – érdeklődtem kedélyesen. Az ugyanis egy dolog, hogy mindenféle hangemberek fenyegetőznek, és esetleg kell egy plusz kört tennünk, de igazán nem volt kedvem hosszasan magyarázkodni az utaslistát illetően a helyi hatóságoknak, hogy miért van a hajómon egy körözött maffiózó.
– Hadd nézzem csak… Igen, azt hiszem, megvan: Mr. John Salvatore, a Thorne’s Progress egyik helyi önkormányzati képviselője. Elsőfokú égési sérülések, forró gázokat lélegzett be, és már eleve volt valami légúti megbetegedése. – olvasta Myra az utaslistát. – Van némi üzleti érdekeltsége. A Galnet szerint a vagyona kétes eredetű, de nincs körözés alatt. Legalábbis itt nincs. Ha valaki, akkor ő lehet a célpont.
– Áh, tehát az adósságkezelési osztály keresi.
– Ja, valahogy úgy.
– Nos, majd elérik másképp. – dünnyögtem az orrom alatt válaszként.
Egy halk pittyenéssel jelezte a navigációs rendszer, hogy megérkeztünk. Kioldottam a hiperhajtóművet, és teljes nagyságában feltűnt előttünk a Bertschinger. A hatalmas hajó úgy nézett ki, mint egy óriási buzogány, aminek a nyelére egy hosszú, háromszög formájú hasábot biggyesztettek. A hosszú nyak végén ült a parancsnoki híd, mint a buzogány gombja.
– Üdvözöljük, AHA-339, Budapest, már vártuk önöket. Maguké a nagy pad, azonnal dokkolhatnak. A javítódrónok hamarosan érkeznek. – A Bertschinger repülésirányítója a szokásos, semmivel sem összehasonlítható nyugalommal és szenvtelen profizmussal beszélt. Ezeket a srácokat soha semmivel sem lehet kizökkenteni. Akkor is pontosan ugyanezzel a nyugalommal fogadtak, amikor egyik alkalommal egy ócskavassá rombolt jószággal kellett dokkolnom egy másik evac hajójukon.
– Köszönjük, nem szükséges, igen lusták voltak ma a Thargoidok. – válaszoltam.
– AHA-339 vettük, folytassák a dokkolást.
Lekapcsoltam a repülés-asszisztenst, és kis korrekciókkal hagytam, hogy a Budapestet lassan a pad felé sodorják Newton törvényei. Szokás szerint a manőver közben a Kék Duna keringőt fütyörésztem. Közel másfél ezer éve egy Johann Strauss nevű zeneszerző, a kor divatjának megfelelően, megírta ezt a finom, lassan hömpölygő keringőt, majd száz évvel később egy kiváló amerikai rendező felhasználta az azóta legendássá vált Űrodüsszeia című filmjében, amivel a darabot örökre dokkolás finom művészetének szimbólumává tette.
A Budapest kis döccenéssel landolt a Bertschinger fedélzetén.
A hajó belseje úgy nézett ki, mint egy csatatér, miután az utolsó menekült is a Bertschringer fedélzetére lépett. A pár órával korábban még patyolattiszta folyosók és kabinok padlója most szinte fekete volt a mocsoktól. Poharak, palackok, csomagolópapírok, széttaposott energiaszeletek mindenfelé. A kórtermek és műtők padlóján eldobált orvosi eszközök, használt gumikesztyűk, levágott ruhadarabok, vértől és portól mocskos kötszerek hevertek.
Csend volt, csak a hajó saját rendszereinek halk morajlását lehetett hallani és a takarítórobotok egykedvű zümmögését.
A parancsnoki híd elzárja a pilótát a hajó többi részétől, és ez többnyire így is van rendjén. A gazdag utasok mindennél többre értékelik a diszkréciót. Most viszont elzárta azt a küzdelmet is tőlünk, ami akkor kezdődött, amint megérkeztünk a Thorne’s Progress kolóniára. Egy elhagyott cumi árulkodik arról a rémült kisgyerekről, aki semmit sem ért a körülötte levő nyüzsgésből, és csak a szokásos nyugalmát akarja vissza. A súlyos lábsérült utasunkra csak az egyik kórterem falához támasztott mankó emlékeztet, és futva a fedélzetre rohanó tinédzsert is csak az elejtett neonzöld napszemüvege árulja el.
Minden alkalommal ilyen és ehhez hasonló apróságok mesélik el nekünk, hogy mi történt. Most szerencsénk volt: száznyolcvan utast vettünk fel, és ugyanennyi utast vett át a Bertschinger. Senkit sem vesztettünk el. Nem mindig vagyunk ilyen szerencsések, de ma azok voltunk.
…
Már újra a parancsnoki hídon ellenőriztük a rendszereket és a készleteket, és a következő repülésre készültünk a HR1354 rendszerbe, amikor gyakorlatilag ránk rontottak. Három, régivágású fekete ballonkabát masírozott be egymás után. Azonnal világos volt, hogy ki a góré, és ki érkezett csak azért, hogy véletlenül se értsük félre a helyzet komolyságát.
– Igazán örülök, hogy találkozhattam végre Önökkel! – kezdte a góré azzal az ijesztően nyájasnak tűnő mosollyal, ami azok sajátja, akik igyekeznek úgy tenni, mintha nem lennének tudatában annak, hogy mekkora hatalmuk van. – Hadd mutatkozzam be – folytatta kézfogással a mondókáját – Bernard Crassus vagyok, Őfelsége hírszerzőtisztje. Vagy ha úgy ismerősebben cseng, John Salvatore, kevéssé ismert üzletember a Thorne’s Progress kolóniáról.
Sem Myra, sem én nem jutottunk szóhoz. Ezer dolog kavargott a fejemben. Először is, a figura láthatóan kitűnő egészségnek örvend, nyoma sincs se a tüdőbajnak, se égési sérüléseknek. Akkor viszont mit keres egy független kórházhajó fedélzetén egy birodalmi hírszerző tiszt? Rendben, én hoztam ide. De mit keresett a Thorne’s Progress kolónián? És legfőképpen mit keres a saját parancsnoki hidamon?
– Elnézést kérek az alkalmatlankodásért – folytatta ugyanazzal a behízelgő nyájassággal – Egyrészt gratulálok az előléptetéséhez, sorhajókapitány, másrészt szeretném átadni Őfelsége közvetlen parancsát.
– Tisztelettel, milyen előléptetés? – kérdeztem, amikor végre össze tudtam szedni magamat a döbbenettől annyira, hogy meg tudtam szólalni. – Öt évvel ezelőtt leszereltem, és, emlékeim szerint éppen csak a parancsnoki kinevezésemet kaptam meg, miután Őfelsége haditengerészete sietve tartalékállományba helyezett a Descartes incidens után.
A Descartes incidens egy, a Birodalom számára felettébb kínos eset volt. Első tiszt voltam a Shadow of the Voyager fedélzetén, amikor a HIP 52649 rendszerben járőrözés közben vészjelzést kaptunk a Descartes Square állomásról. Mikor odaértünk, az állomást kalózok támadták. A parancsnokom olyannyira hitt a rábízott Cutter képességeiben, hogy szó nélkül tüzet nyitott. Csupán két dolgot nem vett figyelembe: a három állig felfegyverzett Pythont, és azt, hogy az állomást addigra már megszerezték a kalózok. Ugyan eltartott egy ideig, amíg a szedett-vedett kalózbanda összekaparta magát, de a szervezetlenségük ellenére olyan túlerőben voltak, hogy esélyünk sem volt. Egy szempillantás alatt leszedték rólunk a pajzsot. Lehet, hogy a kalózok fegyelmezetlenek, de átkozottul jól céloznak: egy jól irányzott sínágyú lövedéke füstölgő lyukat csinált a parancsnokból, és csak a véletlen szerencsén múlt, hogy egy másikat nem én kaptam. Valahogy sikerült belépnem a szebb napokat megélt hajóval a hipertérbe, és szerencsémre a Dunbar City állomás akkori vezetése szeretett volna kicsit a kedvére tenni a Birodalomnak – éppen a kalózoktól való félelmében – így tárt karokkal fogadtak a porig rombolt Imperial Cutterrel.
A Birodalom persze igyekezett eltussolni az ügyet. Sem az Uralkodónak sem a Cuttert gyártó Gutayamának nem tett volna jót ha a sajtó felkapja, hogy egy Imperial Cuttert ilyen csúnyán el tudtak intézni a kalózok. Dunbar City állomásfőnöke kapott egy gáláns köszönőajándékot az Uralkodótól, a kalózok pedig érdekes módon a későbbiekben meglepően visszafogottan viselkedtek. Engem az incidens után gyorsan kitüntettek, előléptettek, és még ugyanabban a parancsban egy igen komoly jutalom kíséretében tartalékállományba is helyeztek, nehogy hencegni kezdjek a többi tengerésznek valamelyik kantinban.
John Salvatore, vagyis Bernard Crassus nyájasan elmosolyodott, majd tökéletes udvari illem szerint válaszolt.
– Őfelsége élénk figyelemmel kísérte az Ön civil pályafutását, és igen lekötelezett lenne, ha újra az aktív állományában tudhatná. Úgy véli, hogy Ön elegendő tapasztalatot szerzett, és olyan kiemelkedő bátorságról tett tanúbizonyságot, ami méltóvá teszi a sorhajókapitányi rangra annak ellenére is, hogy nem volt a haditengerészet aktív állományában ezidő alatt.
– Nézze, ne szórakozzunk egymással – válaszoltam kissé ingerülten, mert kezdett kifejezetten felhúzni az udvarias nyájaskodás. Eleve ideges voltam attól, hogy mit akarhat tőlem a titkosszolgálat, és az udvariaskodó körök nem segítettek lehiggadni – Szóval mi ez az egész, mit akarnak tőlünk?
Az ügynök arcáról végre eltűnt az idegesítően nyájas udvari mosoly.
– Rendben, Mr. Parker, tegyük félre a felesleges udvariaskodást. Rögtön a lényegre térek – Bernard hangja megváltozott, a nyájaskodást felváltotta egy tárgyilagos, de finoman fenyegető hangvétel. – De előbb fogadja el az aktív szolgálatot és az előléptetést. Kérem.
Ez igazából nem kérés volt, ami sokat elárult. Az aktív állomány és rang azért kellett, hogy hadititkokat ismerhessek meg, és parancsba adhassa a Birodalom a hallgatást. Hitelesítettem a dokumentumot, ezzel újra Őfelsége aktív állományú tengerésztisztje lettem, immár sorhajókapitányként. Juhú.
– Köszönöm, Parker sorhajókapitány. Hamarosan a fedélzetre hozunk egy konténert. Az Ön feladata, hogy a rakományt biztonságban a Kaurukat rendszerben levő Cortes Arsenal állomásra szállítsa a szakértőkkel és a rakományt biztosító személyzettel. Mármint velem és a kollégáimmal – mutatott hátra a két szoborként álló kísérőjére.
– Repülési terv szerint még két körünk van a HR 1354 rendszerbe.
– Attól tartok, félreértett, sorhajókapitány. Azonnal indulunk. – az új rangjelzésem hangsúlyozásával az ügynök nyomatékosította, hogy ez egy megfellebbezhetetlen parancs.
– Nem. – jelentette ki Myra.
Mindannyian Myrára néztünk. Egy kicsit megfeledkeztünk róla, hogy ő is itt van.
– Szükség van a személyzetre. A Cortes Arsenal ugyanúgy támadás alatt áll, mint a Thorne’s Progress. Ha oda kell mennünk, akkor nem megyünk üres kézzel, és nem jövünk el üresen.
– Mrs. Johnson, ugye nem akarja megtagadni a felettesei parancsát?
Salvatore kezdte elveszteni a türelmét. Myra ugyan a hadsereg állományába tartozott, de a haditengerészet tisztjeként és a Budapest parancsnokaként a beosztottam volt, és biztos vagyok benne, hogy Salvatore ügynök is rendelkezett olyan jogosítványokkal, ami fölénk helyezte őt a parancsnoki láncban. Myra mély levegőt vett, és beszélni kezdett.
– A Kórházi Hadtest hadnagya vagyok, ennek a hajónak a személyzetért és küldetésért felelős tisztje, és ha azt mondom, hogy nem megyünk üres kézzel a Cortes Arsenalra, akkor nem megyünk üres kézzel. Akkor sem, Őfelsége személyesen toporzékol a hídon.
Ebben Myrának igaza volt. A Thargoid támadás kezdete óta a Kórházi Hadtest olyan speciális jogosultságokat kapott, ami gyakorlatilag a teljes Birodalmi Hadsereg fölé helyezte őket, ha mentésről volt szó, a Budapest pedig, hiába volt az én nevemen, önkéntes kórházhajóként hivatalosan a kórháziak kötelékébe tartozott. Így, ha Myra Johnson hadnagy azt mondja, hogy mentünk, akkor mentünk.
Salvatore csendben mérlegelt. Végül úgy érezhette, hogy hatékonyabban tudunk együttműködni, ha nem játszik kié-a-nagyobb játékot. Ismerve Myrát nagyon okos döntést hozott.
– Rendben. Értesítem a Cortes Arsenalt, hogy készüljenek fel az evac fogadására. – a mobilján levő órára pillantott – Most tizenhárom-negyvenkettő van, tizenöt-nulla-nullakor indulunk.
Meg sem várta a választ, hátrafordult, és a két néma kísérőjével kiviharzott. Másodpercekig néztük némán a híd ajtaját miután becsukódott a vendégeink után. Aztán végül Myra törte meg a csendet.
– Mi volt ez? – Ingerültséggel és aggodalommal volt tele a hangja.
– Fogalmam sincs – motyogtam, és közben a parancsot olvastam a terminálomon – a parancs nem sokat ír. Tömeg ezer-háromszáznegyvenhét kilogramm, két kísérőtiszt, két specialista és egy vezető kutatóügynök. Se nevek, se azonosítók. Gondolom Salvatore… Vagyis Crassus ügynök a vezető kutatóügynök, jelentsen ez bármit.
– Akármit… Mindegy. Repüljünk. Szólok a csapatnak, hogy igyekezzenek.
– Várj. A csapatnak egyelőre mondd azt, hogy csak hadianyagot viszünk és tiszteket. Ne idegeskedjenek.
– Láttad azokat az alakokat? A frász kerülget attól a két gorillától, akivel ez a gyökér megjött. De tudod mit? Ez a Salvatore, vagy Crassus, vagy mi a bánat az igazi neve, ez az alak nagyon nem tetszik nekem. A csapat már attól be fog feszülni, hogy ezek a gyászhuszárok egyáltalán a fedélzeten vannak.
– Nyugi, igazából nem tök mindegy nekünk, hogy a HR1354-re vagy a Kaurukatra megyünk? Oké, a 1354-en hiányolni fognak minket, de majd megyünk később.
– Nem nyugszom meg! Fogadok, hogy azok a nyomorult kalózok igazából Föderációs kémelhárítók voltak! Egyáltalán nem tetszik, hogy fogalmunk sincs, hogy mi van abban az átkozott dobozban, és még kevésbé örülök, hogy egy katonai bázisra megyünk a kolónia helyett.
Na jó, ebből elég, gondoltam.
– Ez egy ilyen meló! Azt hitted, hogy majd csak hőst játszunk, és szaladgálunk a Thargoidok elől? Amikor rendszeresen berepülsz a szarvihar közepébe, akkor előbb-utóbb előkerül egy titokzatos seggfej, aki odaad valamit, hogy vidd el. És akkor nem kérdezel, csak elviszed, mert sokkal kevesebb zűr van abból, ha leszállítod az árut, mintha ugrabugrálsz. Én sem vagyok boldog, hogy a Hírszerzés szarjait kell cipelnem egy katonai bázisra a Thargoidokkal a seggemben, de hidd el nekem, amikor azt mondom, hogy inkább menekülsz a hidrák elől, minthogy ezek kezdjenek faggatni és győzködni.
Elvesztettem a türelmemet. Üvöltöttem. Az igazat megvallva én is pont annyira feszült voltam a ránk váró feladattól, mint Myra. Valami nagyon rossz ómen lengte körül az egész akciót, és nem csak az ügynök nyugtalanító jelenléte miatt.
Myra felvette azt a jellegzetes női arckifejezést, ami évezredek óta azt jelentette, hogy egy férfi még keservesen meg fog fizetni ezért.
Nem volt köztünk egyébként munkakapcsolaton kívül semmi. Beszélni biztosan nem beszéltünk róla. Pedig vonzó nő volt; a dús kebleivel, kerek fenekével és szép homokóra alkatával pont az esetem volt. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne megcsókolni és szexelni vele. Lehet, hogy csak a magány miatt. Évek óta nem volt senkim pár kikötői kalandtól eltekintve. Neki sem volt senkije, legalábbis soha nem beszélt róla, hogy lenne. Egy kis finoman sikamlós flörtnél viszont sohasem mentünk tovább. Néha egymás szemébe néztünk, ilyenkor egy kicsit beleremegtem, aztán sohasem történt semmi. Lehet, hogy egyszer mégis elhívom a Tranqulity egyik kantinjába.
De nem most, most mélyen beletemetkezett a számítógépbe, és a szerencsétlen terminálon vezette le a dühét.
Indulásig már nem is szóltunk egymáshoz.
…
– Bertschinger irányítás, itt AHA-339, engedélyt kérünk induláshoz a leadott repülési terv szerint.
– Üdvözlöm AHA-339, engedélyt kaptak elsőbbségi indulásra. Azonnal megkezdhetik a szeparációt, amint leválasztotta önöket az automatika.
– Köszönöm Bertschinger irányítás, azonnal kezdjük a szeparációt, amint leváltunk.
Még mindig fagyos volt közöttünk a levegő, de legalább csak ketten voltunk. Attól féltem, hogy Crassus ügynök is a hídon akar utazni majd, de szerencsére a minionjait és a dobozát őrizgette az egyik sebtében raktérré átalakított utaskabinban.
Amíg a Bertscinger dokkolórendszerei a hatalmas kórházhajó felszínére emelték a Budapestet, már csak megszokásból is elkezdtem a szokásos indulás előtti eligazítás monológját.
– Számítógép szerint nyolc ugrás. Hyperdiction esetén szokásos protokoll. Kaurukat rendszerben belépés után mélyen keringési sík alá repülünk. A Cortes Arsenal a B6 bolygó felszínén van, kettőszáznyolcvankettőezer fénymásodpercre a belépési ponttól. – Igyekeztem egy kis kedvességet lopni a hangomba. Nem lehet ilyen küldetésre haragban repülni, és egyébként sem akartam, hogy Myra haragudjon rám. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy meghívom a Guga’s Steak Boxba, ha ezt túléljük.
– Jó. – Válaszolta kis hallgatás után hidegen. Legalább mondott valamit.
A fagyos csendbe Celeste szólt bele.
– Hajó szabad. Hajtóművek aktívak.
Máskor azonnal emelem a gépet, és indulunk is. Imádok repülni, ez az életem. Isteni érzés eggyé válni a géppel; szinte a bőrömön érzem a végtelen űr simogatását. Most hezitáltam. Nagyon nem volt rendben az a repülés. Végül vettem egy nagy levegőt, felemeltem a gépet, és teljes sebességre gyorsítottam.
– Térhajtómű töltés. Térváltás 4… 3… 2… 1…
Ahogy átcsúszott a hajó a boszorkányűrbe még nyomasztóbban telepedett rám a rossz érzés, hogy ostoba és érzéketlen voltam.
– Nézd, Myra, ne haragudj. Ideges vagyok emiatt az egész küldetés miatt.
Csend. Ha nem mond semmit, akkor nem erőltetem. Végül mégis megszólalt, halkan, kicsit rekedt hangon.
– Tudom, hogy ideges vagy, – mondta – és azt is, hogy nem lehet nemet mondani. Értem. Tudom, hogy parancs, tudom, hogy nem hősök vagyunk, csak katonák.
Ez volt a feloldozás. El kell hívnom a Guga’s Steak Boxba.
Ezek után sem sokat beszélgettünk, de ez már másfajta hallgatás volt. A fagyos hangulat helyett újra megjelent a könnyedség. Újra dudorászni kezdtem, ezúttal egy régi film fenyegetőnek szánt indulóját, a Birodalmi Menetelést. Pár oldalpillantásból láttam, hogy sem a ritmust, sem a dallamot nem találom el, cserébe kellően bosszantó vagyok. Szokás szerint.
Nagyjából az ötödik ugrásra készültünk, amikor Crassus ügynök a hídra lépett.
– Megengedik? – kérdezte.
– Foglaljon helyet – válaszoltam. Mi mást lehetett volna erre mondani?
Crassus ügynököt régi illem szerint nevelhették, mert szóban ugyan engedélyt adtam arra, hogy leüljön, de azt nem közöltem vele, hogy hova. Modortalanság lett volna a szóbeli engedély birtokában hagyni, hogy ácsorogjon, és azt sem akartam, hogy egy nehezebb szituációban rongybabaként csapódjon jobbra és balra a hídon, ezért a mellettem levő székre mutattam. Az ügynök biccentett, és becsatolta magát a székbe.
– Térhajtómű töltés. Térváltás 4… 3… 2… 1… – Celeste szenvtelen hangon tájékoztatott. Éppen nagyon irigyeltem, hogy a számítógépnek nincsenek érzelmei.
Crassus megköszörülte a torkát, aztán csendesen megszólalt.
– Parancsnok, szeretnék elküldeni egy üzenetet a Cortes Arsenalra. Szeretném megerősíteni őket, hogy nem csak a csomagot visszük.
Nocsak. Az ügynök mégis ember? Vagy nagyon jó színész. A csendes, őszintén hangzó mondat mindenesetre elég meggyőző volt. Engedélyeztem Crassus terminálján a kimenő kommunikációt.
– Miután kiértünk a hipertérből, fél perce lesz leadni az üzenetet – mondtam az ügynöknek. Csendben bólintott, és monoton fejhangon felmondta az üzenetet.
– Kamila Weber ezredesnek. A csomag fogadása mellett készüljenek fel evac műveletre. A Budapest 180 főt tud kimenteni. Gondoskodjon arról, hogy minden helyre legyen utas. Transzponderkód: Saud Kruger AHA-339. Érkezési idő várhatóan 3309-05-23, 17:00. Bernard Crassus őrnagy.
Rövid, pattogós üzenet. Bármennyire is kiráz a hideg az ügynöktől, ez a fajta rövid és tömör stílus szimpatikus, és az is jelzésértékű, hogy nem titkosított. Semmi kertelés, maszatolás vagy felesleges tiszteletkör, csak a lényeg. Ahogy kiértünk a boszorkányűrből, Crassus már el is küldte az üzenetet, aztán csak csendben nézte a csillagokat.
Jó lett volna Myrával beszélgetni, egy kicsit flörtölni, és legfőképpen elterelni a gondolataimat a thargoidokról, de úgy, hogy Crassus ott ült velünk mély társas magányba merültem. Igyekeztem minden idegszálammal a hajót irányítani, mintha újra kadét lennék a pilótaiskolában.
Kiléptünk hiperűrből. Hőmérséklet? Nyolcvan százalék alatt, rendben. Nincs hidrogén kollektorunk, így nem kell a koronában szörfözni, ezért kiemelem a hajót a csillag légköréből. Amikor térhajtómű készen áll a következő ugrásra, elkezdem az új célunk felé fordítani a gépet, és megnyomom az ugrás gombot.
– Térhajtómű töltés. Térváltás 4… 3… 2… 1… – közölte Celeste. A hetedik ugrásunkat kezdtük meg.
…
A thargoidok több ezer éve léteznek már; túl vannak egy öldöklő háborún az Őrzőkkel. Velünk, emberekkel alig ötszáz évvel ezelőtt találkoztak. Évszázadokig csak a régi korok Krakenjéhez hasonló mesebeszédnek gondolták a thargoid találkozást, amivel a nagymenőt játszó pilóták szédítették a gyerekeket és az állomások hiszékeny örömlányait. Aztán 3125-ben egymás után több föderációs és birodalmi pilóta is jelentette, hogy rejtélyes, nyolcszögletű űrhajók szakították ki őket a hipertérből és támadtak rájuk.
Nemsokára háborúban álltunk a Thargoidokkal. Hogy ki lőtt először, az a feledés homályába vész. Egyesek szerint a Veliaze rendszer telepesei támadták meg a Thargoidokat. Az is lehet, hogy az emberi technológiát a Thargoidok az Őrzők technológiájának vélték, és ezért támadtak. Bárhogy is történt, a következő huszonhat év az első Thargoid háborúról szólt.
Eleinte az idegenek elkeserítő technológiai fölényben voltak. Végül sikerült kifejleszteni egy biológiai fegyvert, és úgy tűnt, hogy ezzel egyszer s vége a Thargoidoknak.
Nem így lett, a Thargoidok visszatértek.
A harmincnegyedik század elején a Pleiades szektorban repülő pilóták újra thargoid hiperdikciókat jelentettek. Eleinte az idegenek csak szkennelték az emberek űrhajóit, majd alig pár perc múlva követhetetlen féregjáratokon át távoztak is. A találkozások során a Thragoidok sokáig passzívak maradtak, aztán gyors egymásutánban két súlyos veszteségekkel járó támadást is intéztek a Föderáció ellen. A következő évek során a konfliktus változó intenzitással egyre eszkalálódott egészen a Proteus Wave bevetéséig.
Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy a fegyver működik, és a Thargoidoknak vége.
A végítélet fegyverekkel az a baj, hogy ha végül nem válnak be, akkor a próbálkozás nagyon felbosszantja az ellenséget.
A Proteus Wave nem működött.
Nemsokára több száz állomást és felszíni bázist támadtak a Thargoidok, és rendszerek tucatjait foglalták el. A Thargoidok szinte teljesen blokád alá vették a megtámadott rendszereket, és csak az erre speciálisan felkészített űrhajóknak és pilótáknak volt esélyük túlélni a támadásokat. A kezdeti sokk után gyorsan magához tért az emberiség, és hamarosan több ezer elszánt parancsnok indult a Thargoidok ellen. Segélycsomagokkal megrakodott gyors teherhajók, a Budapesthez hasonló evac kórházhajók és állig felfegyverzett, vakmerő xeno-vadászok ugrottak a megtámadott rendszerekbe.
…
A kijelzőkön megjelenő interferenciából általában néhány másodperccel előbb lehet tudni, hogy baj van, mint ahogy a számítgép „Hipertér járat instabil” hibaüzenete megjelenik.
Nem volt időm meglepődni, ahogy kiestünk a hipertérből azonnal cselekedni kellett.
– Csendes mód. Hőcsapda kioldva. – Celeste a szokásos szenvtelen hangján igazolta vissza a parancsaimat. Bácsak olyan nyugodt lennék, mint a számítógép.
Túltöltöttem a hajtóműveket, hogy minél gyorsabban, minél messzebb kerülhessünk, de a Thargoid túl közel volt. Akkor, bé terv, gondoltam. Kikapcsoltam a repülés-asszisztenst, szembefordultam a támadónkkal, ütközésig toltam előre a gázkart, és reménykedtem. Ha lett volna időm oldalra nézni, láttam volna, hogy Bernard és Myra is elsápad. Csontig hatoló csikorgással csapódtak a hajótestnek a Thargoid lövedékei, de a páncélzat kitartott.
Érdekes módon a Thargoidok a több tízezer év alatt sem tanultak meg rendesen fordulni, ezért, ha nagy a baj, utolsó lehetőségként egyszerűen szembe kell fordulni velük, és gázt adni. Mire a nyíló virágra hasonlító idegen űrhajó megfordult, sikerült néhány kilométerre eltávolodni a támadónktól, de még nem nyugodhattunk meg. A Budapest gyors, de nem elég gyors hajó. Jó egyharmaddal gyorsabbnak kellene lennie, hogy legyen esélyünk lerázni a bogarat, de egyszerűen túl nagy, nem lehet elég erős impulzusmeghajtást beépíteni.
A pilótafülkét betöltötték a különböző jelzések sípoló-csipogó hangjai. Sérült a hajótest, a csendes mód és az ismételt túltöltés miatt túlmelegedtek a rendszerek, és a Thargoid fegyverrendszerei továbbra is a Budapestet célozták.
Egyszerre próbáltam figyelni a hőmérsékletet, a radart és a térhajtómű állapotát. Még fél perc. Kioldottam még egy hőcsapdát. Aztán még egyet. Végre újraindult a térhajtómű, és Celeste a megnyugtató hangján számolt vissza: négy… három… kettő… egy…
Biztonságban vagyunk végre! Legalábbis azt hittem. Alig néhány másodperc után megint kiszakítottak minket a hiperűrből. Ezúttal kevésbé volt rázós a menekülés, de önmagában szokatlan két hiperdikció, és hogy ilyen mélyen a Thargoid űrön kívül. Ráadásul a hőcsapdák is gyorsan fogynak, és ötletem sincs, hogyan fogom hűteni a hajót, ha az összeset idő előtt el kell használnom.
Végre megérkeztünk az utolsó előtti rendszerbe. Kezdtem ráfordítani a hajót a következő ugrásra, amikor megszólalt az ügynök.
– Várjon, kérem.
Szokatlan volt a hangszíne. Talán rémület, talán döbbenet, talán félelem. Inkább mindegyik egyszerre. Normálisan leintettem volna, és folytattam volna az ugrást, mert minél több időt töltünk a rendszerben, annál nagyobb valószínűséggel támadnak meg minket újra, de valami azt súgta, hogy jobban járok, ha várunk, és ezúttal nem attól tartottam, hogy az ügynök esetleg morcos lesz.
– Azt hiszem, mégis jobb, ha tud valamit, mielőtt tovább ugrunk. – mondta.
Szerencsénkre alig pár száz fénymásodpercre volt tőlünk egy gázbolygó, széles, jeges gyűrűkkel. A hideg jó, elrejt minket a Thargoidok elől. Kioldottam még egy hőcsapdát, csaknem nulla Kelvinig hűtve a hajó külső burkát. Majdnem láthatatlanok voltunk, éppen elég ideig ahhoz, hogy elérjük a gyűrűket, és el tudjunk rejtőzködni a lustán forgó jéghegyek között.
Leállítottam minden rendszert, hogy hidegek is maradjunk, és ingerülten az ügynök felé fordultam. Sápadt volt, és láthatóan kiverte a hideg veríték.
– Ez volt az első Thargoid-típusú találkozása? – fordultam hozzá csendesen. Igazából neki akartam esni, és fejére akartam olvasni minden dühömet, de végül győzött az empátiám.
– Igen ez volt.
– Más, mint a jelentésekben, igaz? – kérdeztem aztán szemrehányás nélkül.
– Nagyon. Azt hittem, végünk, különösen, mikor szembefordult vele.
– Én sem voltam benne biztos, hogy túléljük! – szólt közbe Myra is.
Egy ideig hallgattam. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Igazság szerint én is éreztem a halálfélelmet. Talán a harmadik vagy a negyedik szembefordulásom volt. Más egy Thargoid-vadásszal, szóló pilótaként szembeszállni a mocskokkal, és megint más egy kórházhajóval megúszni a rajtaütést. Ezek az emberek rám bízták az életüket, én pedig megígértem nekik, hogy sértetlenül célba juttatom őket. Meg azt az átkozott dobozt is. Apropó, Crassus ügynök valamit mondani akart.
– Ki vele, mit akart elmondani.
Az ügynök másodpercekig mereven nézte a közvetlenül előttünk bukdácsoló jégsziklát. Valószínűleg számba vette, hogy hány közvetlen parancsot, államtitkot, hadititkot és egyéb kötelezettséget fog megsérteni azzal, amit el fog nekünk mondani. Végül elszánta magát, és mintha az előttünk forgó sziklának mondaná, beszélni kezdett.
– Pár évvel ezelőtt egy föderációs pilóta megbénított egy Thargoid felderítőt, de nem pusztította el. A Föderáció begyűjtötte a sérült űrhajót a pilótájával és a rakományával együtt.
– Ez még nem akkora dolog, úgy tudom nekünk is van Thargoid foglyunk.
– Valóban, de nem ilyen. Egy héttel a Thargoid invázió kezdete után, a Föderáció hírszerzése keresett meg minket, hogy ezt a mi Thargoid specialistáinknak látniuk kell. Nem tudom honnan, és hogyan szereztek róla tudomást, de a felsorolt nevek egytől egyig a legtitkosabb és legszigorúbban őrzött Thargoid kutatóprogramok kulcsemberei voltak. Xenobiológusok mindannyian. Kérem, jöjjenek velem.
Összenéztünk Myrával. Mit akarhat ez az ember? Mi van a dobozban? Az őrök azonnal ránk szegezték a fegyvereiket, ahogy a raktérbe értünk.
– Letehetik a fegyvert. – Crassus intésére az őrök leeresztették a fegyvert, és hátrébb léptek. – Nyissák ki! – mondta aztán, mire a két, hozzánk közelebb álló őr látható értetlenséggel előbb egymásra, aztán kérdően Crassusra nézett.
– Remélem tudják, hogy amit most látni és hallani fognak, az valójában nem létezik. Önök nem tudnak róla, nem hallottak róla és soha, még hasonló gondolatuk vagy álmuk sem volt.
Kivárt pár másodpercet, hogy biztos legyen benne, hogy tudatosult bennünk a figyelmeztetés súlya.
– Nyissák ki! – ismételte meg még egyszer a parancsot.
A két ballonkabát a doboz két oldalához lépett. Egyszerre ütötték be a biztonsági kódokat, egyszerre ellenőrizték a biometrikus azonosítójukat. Végül Crassusra néztek. Crassus egy biccentéssel megadta a végső beleegyezést. Egyszerre fordították el a nyitókulcsot.
A konténerből másodpercekig csak motorok zaja hallattszott, aztán a doboz súlyos falai kitárultak.
– Bazdmeg… – csúszott ki belőlem, amikor megláttam végre, hogy mi van a konténerben.
– Igen, az, aminek látszik. – mondta Crassus – Egy thargoid tojás, és nem is akármilyen tojás. Xenobiológusaink szerint ez egy Thargoid királynő tojása.
A konténer közepén egy áttetsző, barnás-zöldes valami lebegett. Leginkább egy hatalmasra nőtt, több, mint egy méter átmérőjű békapetére hasonlított, amiben a kikelés előtti ebihal mocorog és feszegeti a pete hártyáját. Az egész idegen tojás egy kékesfehér erőtérben lebegett, vastag üvegfalak mögött, láthatóan sokszorosan túlbiztosítva.
– A tojás sztázisban volt, amikor megtaláltuk, de a Proteus Wave bevetésével egy időben aktivitást kezdett mutatni. Szerintünk ez a Thargoidok “tartalék” királynője, a fajuk túlélésének egyik záloga. Amikor a Proteus Wave egy rövid időre megzavarta a Thargoidok kommunikációját, a lény érzékelhette, és ezzel felébredhetett a sztázisból, és elindulhatott a programja. Ebben a konténerben teljesen izolálva van. Legalábbis azt hittem az elmúlt fél óráig. Most már úgy gondolom, hogy ez egyszerűen nem igaz.
– Szabad? – kérdeztem.
Oda akartam menni, és látni akartam az ellenséget.
– Tessék, csak nyugodtan.
Lassan a tojás felé indultam, és széles körben körbejártam. Le sem tudtam venni a szememet a dologról. Ahogy közelebb és közelebb loptam magam, a tojásban a mozgás megszűnt. Olyan érzés volt, mintha a lény engem figyelne, szinte éreztem, ahogyan egy szemek nélküli fej felém fordul, és mélyen az agyamba nyúl. Hipnotikus élmény volt, nem is tudom, hogy órákig, percekig vagy másodpercekig tartott.
Aztán bevillant egy ötlet.
…
– Hőterhelés 12%. Hőcsapda kioldva. – olvasta Myra.
– 4… 3… 2… 1… Ugrás…
– Hőterhelés 0%.
Tapintani lehetett a feszültséget. A hajótest fenyegetően nyikorgott a boszorkányűrben. Máskor ez fel sem tűnik, de most kifejezetten nyugtalanítóan hatott. Az a két ugrás, amit most meg kellett tennünk sokkal hosszabbnak és fenyegetőbbnek tűnt, mint bármi eddig. Bíztam benne, hogy a tervem beválik, és túléljük a következő fél órát.
Az első ugrás sikeres volt. Ahogy kiértünk a hiperűrből, azonnal a rendszer síkja alá fordítottam a hajót.
– Csináljuk! – mondtam Myrának.
Kiléptünk szupercirkálásból.
– Raktér nyitva. Drón kioldva. Raktér zárva. Térhajtómű töltés… – Celeste alig tudta követni a gyorsan kiadott parancsokat. Amíg én elkezdtem ráfordulni a következő célállomásunkra, Myra kioldott egy drónt, majd a biztonság kedvéért egy újabb hőcsapdát. Mire a térhajtómű készen állt az újabb ugrásra, már a következő csillag felé mutató vektoron voltunk.
– 4… 3… 2… 1… Ugrás… – Újra a boszorkányűrben voltunk.
Az ötlet egyszerű volt: kidobunk egy csalit. Kiderült, hogy a Thargoidok azért érzékenyek a hősugárzásra, mert az rezonál azokkal az frekvenciákkal, amiket egyébként kommunikációra használnak. Fél órán keresztül minden elképzelhető frekvencián rögzítettünk minden elektromágneses jelet és zajt, ami a Thargoid tojásból jött. Különösen nagy figyelmet szenteltünk a hősugárzás felharmonikusaira, remélve, hogy ráharapnak a rohadékok. Végül átprogramoztunk néhány drónt, hogy teljes erőből sugározzák a felvételt, amíg az energiacelláik csak bírják.
Úgy tűnt, hogy bevált a tervünk.
Végre a Kaurukat rendszerben voltunk.
A Cortes Arsenal kettőszáznyolcvanezer fénymásodpercre volt a központi csillagtól, ami azt jelentette, hogy életünk leghosszabb huszonöt perce elé néztünk. Leoldottuk az utolsó csali-drónt, és egy hőcsapdát is, majd meredeken a rendszer keringési síkja alá fordítottam az űrhajót, remélve, hogy így kevésbé leszünk feltűnőek.
Elértük a fénysebességet. Tíz cé. Száz cé. Kétszáz… A Budapest egyre gyorsult a szupercirkálásban. Teltek a másodpercek és a percek. Semmi. A pilótefülkében tapintani lehetett a feszültséget. Talán megússzuk. Még húsz perc lehet a célig. A hajó egyre gyorsul. Hőterhelés huszonöt százalék. Húsz alatt lennénk észrevétlenek. Leoldottam még egy hőcsapdát, reméltem, hogy nyerünk vele pár percet. Már csak kettő maradt.
Aztán hirtelen megjelent a jellegzetes interferencia az összes kijelzőn. Interdikció! Azonnal nullára húztam a gázkart. Ha önként ugrunk ki szupercirkálásból, akkor gyorsabban újratölt a térhajtómű.
A gép szó szerint kizuhant az űrbe. Újra gázt adtam, stabilizálni kell a hajót, menekülési útvonalat keresni, és vissza szupercirkálásba! Négy kis Thargoid fürkész vett körbe minket. Bárcsak egy Anaconda pilótafülkéjében lennék, gondoltam, akkor ez egy sima agyaggalamblövészet lenne! A térhajtóművek pár másodperc alatt újratöltöttek, és már indítottam is a szupercirkálást. Alig húsz másodperc volt az egész. Viszont megint kaptunk bőven találatokat, és a hajótest is sérült.
Sok ilyet nem bírunk már ki, és még hátra van több, mint százezer fénymásodperc. A Budapest újra nekilendült az űrnek.
Myra és Bernard most csak utasok voltak. Myra ismert, tudta, hogy ez most egyemberes feladat, az ügynök pedig már csak hivatalból is elég jó emberismerő volt ahhoz, hogy felismerje, hogy mikor kell háttérbe vonulnia.
A Budapest lassulni kezdett, ami azt jelentette, hogy túl vagyunk az út hosszabbik részén. Még hetvenezer fénymásodperc volt hátra, amikor gyors egymásután két újabb interdikciót kaptunk. Egyre több Thargoid fürkész elől kellett menekülnünk. A második interdikció alatt a számítógép hangja, Celeste két újabb vészjósló bejelentést tett:
– Integritás ötven százalék alatt. Hipertér anomáliát észleltem.
Fekete ködbe borított elfogó lépett ki a Thargoid féregjáratból, és szinte azonnal tüzelni kezdett ránk. Az utolsó hőcsapdát kis kioldottam, és a végletekig túlterheltem a Beluga meghajtását. Minden egyes Joule energiát kisajtoltam az űrhajó rendszereiből. A Baziliszkusz túl közel volt, a térhajtómű küzdött, hogy az idegen lény tömegének zavaró hatása ellenére fel tudjon töltődni. Az összers rendszer túlmelegedett, a máskor csendes pilótafülkében minden elképzelhető vészjelzés egyszerre pittyeget, csipogott, zörgött és beszélt.
– 4… 3… 2… 1… Térhajtőmű aktív.
Újfent megmenekültünk. Már csak pár ezer fénymásodperc, és ott vagyunk. A rendszerek hőmérséklete fokozatosan csökkent, a vészjelzések egymás után hallgattak el. A hajótest integritása csupán harmincnégy százalék, egyetlen rendszerünk sem maradt ép. A sorozatos inter- és hiperdikciók miatt a térhajtőművünk csak hetvenkilenc százalékon van. Csoda, hogy eddig nem indult újra. Kapott a reaktor és az energiaelosztó is. Az impulzusmeghajtás viszonylag jól bírta, rejtély, hogy miért nem azt szedték szét először.
A számítógép szerint elértük a hét másodperces határt. Várok egy picit. Hat másodperc. Visszahúzom a manőverezőzónába a gázkart. Stabilan a hat másodperces határon vagyunk. Fogynak a fénymásodpercek. Ezer. Ötszáz. Kétszáz. Száz. Ötven. Húsz. Tíz… Öt… Egy…
Bassza meg! Újabb interdikció.
Keresem a menekülőutat. Thargoid fürkészek mindenfelé, és egy… Nem, kettő… Francba… Négy Thargoid elfogó. Két Medúza és két Hydra!
Savas Thargoid rakéták csapódnak a meggyötört páncélzatba, és marják a hajó burkolatát. Próbálok minnél messzebb kerülni a támadóktól, de a Thargoidok eszüket vesztve esnek neki a Belugának.
Integritás öt százalékon, és egyre csökken. Lehet, hogy ennyi volt…
Egy elszánt hang reccsen a rádióban:
– Kapjuk szét a rohadékokat!
Mellettünk két fürkész robban darabokra, amit a rádióban vidám “Juhééé” kiáltás kísér. Megmenekültünk! Xeno-vadászok! Egymás után érkeznek a Chieftainek, Anacondák, Krait-ek és más, állig felfegyverzett vadászok, és azonnal szorosan a Thargoidokra tapadnak. Az egyik Medúzát pillanatok alatt megsemmisítették a srácok.
– Nyugalom Budapest, megjött a lovasság! – szól az egyik pilóta a rádióban.
– Köszi srácok, mi már a búcsúbulira készültünk! – válaszolom megkönnyebbülten.
– Hát bocsi, hogy elrontottuk a bulit – mondja egy női pilóta, és hallani a rádión keresztül is, hogy biztosan mosolyog – No, szálljanak le, már várják magukat, mi addig szétrúgunk pár Thargoid segget.
Nem kell kétszer mondania, alig várom, hogy letehessem végre a hajót.
A Thargoid sav persze tette a dolgát, és vészesen fogyott a hajótest integritása. Próbáltam túlfűteni a hajót, remélve, hogy eléggé felmelegszik a hajótest, hogy a sav molekulái szétessenek a melegtől, de nem túl sok sikerrel. Mire a kiléptünk a besiklásból, és megláttuk a Cortes Arsenal épületeit, már csak egyetlen százalék maradt, és a sav még mindig dolgozott.
És akkor még egy csoda történt.
– Fertőtlenítő drónok aktívak. Javító drónok aktívak. – jelentette be Celeste. A Cortes Arsenalnak volt szerencsére arra kapacitása, hogy drónokat küldjön elénk, és már a levegőben elkezdjék az űrhajó javítását.
– Cortes Arsenal, itt AHA-339, Budapest. Engedélyt kérünk leszállásra – igyekeztem a tőlem telhető legnyugodtabb hangon kommunikálni.
– AHA-339, itt Cortes Arsenal. A kettes pad a tiétek, leszálhattok. – Az irányító hangján hallani lehetett megkönnyebbülést, én pedig próbáltam a lehető legpuhábban landolni a padon.
…
Jó fél napig tartott végül, amíg a Cortes Arsenal helyrepofozta és feltöltötte a Budapestet. Az állomásfőnök a maga katonás módján megállás nélkül hálálkodott Myrának figyelmességéért, és a rengeteg orvosi eszközért, amit a konténer mellett szállítottunk.
Általában rohanó, pánikoló tömeggel van dolgunk, de a Cortes Arsenal-on ennek most nyoma sem volt. Az orvosainknak sem kellett kapkodva életmentő beavatkozásokat végrehajtani, az utasaink pedig hovatovább vidáman fecsegve érkeztek a fedélzetre. Az utolsó családot maga Crassus kísérte a fedélzetre.
– Mi az elbocsátó parancs, ügynök? – kérdeztem Bernardot.
– Egyben érkezzenek meg a Bertschingerre, és a HR 1354-re, sorhajókapitány. – válaszolta Bernard, majd a kezét nyújtotta. – Köszönöm, Adam. Mindenki nevében.
– Ugyan, ugyan – hümmögtem az orrom alatt.
Tipikus balek vagyok. Ha nem léptetnek elő, nem adják parancsba, és nem fizetnek érte egy árva kreditet sem, csak azt mondják, hogy vigyem el azt a dobozt, akkor is elviszem, mert ez a kötelességem. Más merne nemet mondani, más még indulás előtt megkérdezné, hogy mi az, de én vagyok olyan hülye, hogy kérdés nélkül azt mondjam, hogy a kötelesség, az kötelesség.
Mindenesetre mosolyogva megyek a folyosókon a pilótafülke felé. Most nincs bennem félelem, tudom, hogy sima utunk lesz.
Beülök a székbe, és elkezdem felkészíteni a hajót az indulásra. Myra is megérkezik, a haja csak úgy lobog, ahogy átviharzik a fülkén, és ledobja magát a székbe, de látom rajta, hogy ő is megkönnyebbült.
– Cortes Arsenal irányítás, itt alfa-hotel-alfa-három-három kilenc, Budapest. Engedélyt kérünk indulásra.
– AHA-339, itt Cortes Arsenal irányítás. Engedélyt megkapták, indulhatnak. Biztos repülést!
– Úgy lesz, Cortes Arsenal.
A Budapest szinte dorombol, ahogy felemelem. Az első célcsillagunk kényelmes, negyvenöt fokos szögben, az állomástól jobbra van. Finoman gázt adok, körberepülöm az állomást, és a pilóták ősi szokását követve búcsúzóul kicsit jobbra és balra billentem a gépet, majd ütközésig tolom a gázkart, és elkezdem az első ugrásunkat a Bertschinger felé.
Aztán Myrához fordulok.
– Van kedved egy vacsihoz a Guga’s Steak Box-ban? – kérdezem, és próbálom adni a lazát.
– Már azt hittem, hogy soha nem hívsz el, te hülye! – válaszolja jókedvűen – Mindent te fizetsz, és sokba fogok kerülni!
Mielőtt belegondolnék, hogy ez mit is jelent, Celeste szól közbe:
– 4… 3… 2… 1… Ugrás…
És újra úton vagyunk.

Pages: 1 2

Adam Halassy

Deprecated: trim(): Passing null to parameter #1 ($string) of type string is deprecated in /var/www/stories.ahala.org/wp-includes/formatting.php on line 449