– Kirli! Kirli! Hol vagy már? El fogsz késni! Apád elsüllyed szégyenében, ha elkésel!

Kirli lassan tért magához, de amikor végre felébredt annyira, hogy tudatosuljon benne, hogy milye nap van, rugóként ugrott talpra. Tényleg el fog késni az első napjáról!

Kirli éppen csak elragadott egy cipót az asztalról, és rohant, rohant a dokk felé. Úgy illett, hogy az ifjonc egymaga érkezzék, és így azt üzenje: ki akar lépni az ősei árnyékából, s saját érdemeket fog szerezni.

Kilépni apja árnyékából, és saját érdemeket szerezni… Nem volt kis feladat.

Kirli apja, Kigli a hegesztőmunkások egyik vezetője volt. A vele dolgzó törpök nagyra becsülték a csendes, de határozott törpöt, aki komoly tiszteletet vívott ki a gyár vezetői szemében is.

– Á, én csak egy egyszerű munkás vagyok! – így szokta elütni a dícséretet, amit mindig terhesnek érzett.

 Pedig jóval több volt, mint egy egyszerű munkás. Kiválóan olvasta a tervrajzokat, és a tapasztalt törptöt még a régi mérnökök és sokszor megkeresték tanácsért.

Kezdett szállóigévé válni, hogy amit Kigli összehegeszt, azt senki és semmi szét nem választja. Egyedül az apja, a vén Kifli volt az, aki az összes ősökre és szellemekre esküdött, hogy ilyen hitvány munkát még sem ebben, sem másik életében nem látott. Az öreg persze mosolygott a szakálla alatt, amikor nem látta senki, mert jól tudta ő is, hogy olyan mestermunkát mint Kigli, még a tündék sem tudnak.

Kirli pedig egész kiskorától kezdve tervrajzok és szerszámok között, épülő óriások árnyékában nőtt fel. Kiglinek jól esett, amikor fia érdeklődni kezdett a hajóépítés iránt, és türelmesen, hosszú órákon át tanítgatta a fiát, aki egyre növekvő tehetséget mutatott, és Kigli arra jutott, hogy a fia többre hivatott annál, hogy egy hegesztő legyen.

Kirli viszont hegesztő akart lenni, éppen olyan, mint az apja, amióta az eszét tudta. Tudták ezt a pajtásai, tudták a szülei, és tudták a tanítói. Nem volt kétség afelől, hogy éppen olyan kiváló hegesztő lesz, mint az apja, és ennek a legbiztosabb jele az volt, hogy Kirli anyja és Perkli néni egyszerre csóválták a fejüket, és egyszerre dünnyögték az orruk alatt, hogy “éppen olyan, mint az apja meg a nagyapja!”

Apa és nagyapa egyetértettek abban, hogy a fiúnak tanulnia kell. Úgy határoztak tehát, hogy csak akkor lehet a fiú is hegesztő, ha a vizsgái egytől egyig kiválóak.

Aztán eljött a vizsgák ideje.

Az utolsó hónapban minden hétre jutott kettő is. Voltak olyan vizsgák, amikre csak tanulni kellett: történelem, matematika, természettudományok, programozás, anyagtudomány, irodalom. Aztán voltak olyanok is, amikre keményen edzették a fiatal törpöket: futás, mászás és vívás – de nem ám karddal és tőrökkel, mint az emberek vagy a nagyképű tündék, hanem nehéz szekercékkel és súlyos pajzsokkal. A harminchét mérföldes próbán harmadikként ért célba, ami valójában másodiknak számít, mert az ikrek, Pollin és Pallin értek elsőként célba. Vívásban viszont nem akadt legyőzője.

Kirli kiválóan vizsgázott.

– Holnap gyere a dokkba! – mondta aztán pár nappal a vizsgák után az apja. Kirli persze majd kiugrott a bőréből, és alig bírt elaludni, aminek a következményét pedig már láthattuk.

Lélekszakadva érkezett a gyár kapujába. Egy mogorva törp állta az útját a kapuban.

– Ki vagy, suhanc? – kérdezte némi fenyegetéssel a hangjában.

– Kigli fia Kirli vagyok! – válaszolt lihegve, de illedelmesen Kirli, és átadta az ajánlólevelet, amelyet hagyomány szerint apja saját kezével írt és zárt le. A mogorva törp feltörte a pecsétet, és figyelmesen elolvasta a levelet.

– Itt vársz. – mondta, valamit morgott a mellette állónak, és bicegve elindult a citadellába. Kirli várt, és egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Találkozott pár pajtásával, akik szintén szintén a dokkban kaptak munkát. Megérkeztek, átadták az ajánlóleveleiket, a helyettes intett valamit, és hamarosan elnyelte őket a munkások nyüzsgő tömege.

A bicegő veterán sehol. Kezdett úrrá lenni rajta az aggodalom, hogy valami mégsincs rendben, talán rossz helyen jelentkezett. Újra és újra ellenőrizte a kommunikátorán az üzenetet, amiben apja szigorúan meghagyta, hogy hol és mikor jelentkezzen. Jó helyen és jó időben volt.

Szinte közvetlenül felette magasodott egy új űrhajó csillogó teste. Az állványzattól éppen csak sejteni lehetett az épülő űrhajó robosztus formáját. Ezen dolgozott az apja is. Tündéknek építették. A tünde hajók szépek, erősek és gyorsak, de ha robosztus, szinte elpusztíthatatlan repülő erődöket kell építeni, akkor a törpök munkájának nincs párja.

Kirli minden apró részletet igyekezett megfigyelni, és ebben annyira elmerült, hogy észre sem vette, amikor egy Nagymester lépett mellé.

A nagymester csendben megállt a fiatal törp mellett, és éppen olyan elmélyülten figyelni kezdte a munkát.

Kirli összerezzent, amikor végül megszólalt a Nagymester.

– Áh, a legjobbkor jöttünk! – Az öreg törp szeme csillogott, a szája szélén, a szakáll és a súlyos bajusz alatt mosoly bújkált. Kirli valami köszönésfélét próbált hebegni, de az öreg egy hatalmas, hengerszerű tárggyal egyensúlyozó grabberre mutatott. A gép állítható hajtóművei lefelé mutattak, és kéken izzottak az erőlködéstől, hogy a levegőben tartsák az irdatlan tömeget.

– Most emelik be az egyik térhajtóművet! Nézd! – mondta az öreg.

A grabber lassan mozgott, a teher tehetetlensége nem volt játék, ezt Kirli is jól tudta, a hajtóművet pedig milliméternél is nagyobb pontossággal kellett beemelni. Pilóta és számítógép szinte eggyé vált a pilótafülkében. A hajtóművet lassan elnyelte az épülő űrhajó gyomra, és a grabber visító hangja is halk fütyüléssé finomodott, miután letette a terhét.

Az öreg Kirli felé fordult.

– Gyere velem, fiam!

Meg sem várta a választ, és korát meghazudtolóan fürge léptekkel a citadella felé indult. Kirli egy másodpercig bambán állt, és vacillált, hogy maradjon, vagy kövesse a Nagymestert. A szeme összeakadt a helyettes szemével, az pedig dühösen intett a fejével az öreg felé.

– Menj már!

Kirli futva iramodott végre a Nagymester után, aki éppen belépbett a Citadella súlyos tölgyfaajtóján. Ki tudja honnan hozhatták a több mázsás ajtót, ami olyan könnyen fordult a zsanérokon, minha csak bambuszból lenne.

Az ajtó mögött puha szőnyeggel borított folyosó volt. Kirli tátott szájjal nézett körül. Soha nem látta még a Mesterek Sétányát. Két oldalt a legnagyobb törpök roppant szobrai álltak. Kirli jó volt történelemből, a hősei voltak ők, a nagyok, akikre büszke lehetett minden törp.

A Nagymester megállt egy pillanatra az egyik üres talapzat előtt. Kirlire nézett, de szólni semmit sem szólt. Kirli elképzelte, hogy az ő mellszobra kerül oda, és nagyot dobbant a  gondolattól a szíve.

A Mesterek Sétányáról egy kis oldalajtó mögött egy lefelé vezető csigalépcső bújt meg. Kirli követte az öreget lefelé, amíg egy szűk folyosóra jutottak. A folyosó végén egy egyszerű ajtó, az ajtó mögött pedig egy szoba volt.

A szoba nem volt üres. Középen egy űrhajó kék hologramja világított. A hologram mellett két tünde, egy ember… és egy ork állt. Kirli megszeppenve állt a fölé tornyosulók előtt.

– Hol a hiba, fiú? — szólt rá egy törp. A bicegős, mogorva törp volt az.

Kirli elgondolkozott. A karcsú űrhajó nyaka törékenynek tűnt, de a pajzsok rafináltan voltak elhelyezve, meddő célpont volt. A hajóművek védelme megfelelő volt volt. A híd is. Ó!

– A gépház védetelen minden negyvenöt és harminc fok között érkező sínágyú támadásával szemben. Még egy kis kaliberű találat is végzetes lehet.

A két ember összenézett, és bólintott. A másik törp új hajó hologramját vetítette ki.

– Ez?

A tömzsi, robosztus test egyértelműen ork munka volt. Nem szép, de hatékony tervezés. Kirli újra sorra vette az érzékeny pontokat. Az ork arcára gúnyos mosoly kezdett kiülni. Aztán Kirli észrevett valamit.

– Ha találat éri valamelyik főágyút, akkor az láncreakciót indíthat el, ami végül kisüti a hajó vezérlőrendszereit, igaz, csak akkor, ha az ágyú legalább négyötöd töltésen van.

– No és? Az ágyú gyorsan tölt! – morogta az ork fenyegetően. Az egyik tünde szúrósan az orkra nézett, mire az ork keze a kardja markolatára szorult.

– Valóban – szólalt meg nyugodt és határozott hangon a másik tünde. “Nyughassatok” – igazából ezt üzente. De nem csak rendre utasítani akarta a társát és az orkot.

– Valóban gyorsan tölt az ágyú, legfeljebb egytized másodpercnyi idő áll rendelkezésre. – tette hozzá a tünde tárgyilagosan. Az ork elengedte a kard markolatát.

– Igen – válaszolt Kirli határozottan. – De a pajzsok nem árnyékolják a kondenzátorokat, így egy ügyes tüzérnek gyerekjáték időben kilőni az ágyút.

Az ork morgott valamit, aztán végül bólintott egyet. Kirli helyesen válaszolt. Most egy tünde hajó volt a feladat.

Kirli nem értette a vizsgáztatást, nem tudott róla, hogy akár csak mérnököt is valaha így és ennyien próbára tettek volna.

Egyik feladatot a másik után kapta. Rosszul vagy rossz helyre beépített berendezéseket kellett megtalálnia és meg kellett mutatnia a szerkezetek rossz tervezését, vagy azt, hol lehet hiba az építés során. Volt, hogy első pillantásra megmutatta a hibákat, volt, hogy hosszsan keresgélnie kellett.

A két ember le volt nyűgözve, az ork gúnyos arckifejezését az őszinte elismerés és kíváncsiság váltotta fel. Az orkok sose voltak az udvarisasságukról vagy a visszafogottságukról híresek, de a harcos becsülete mindennél fontosabb volt, és Kirli a jó válaszaival kivívta az elismerését. Egyedül a két tünde arca maradt kifürkészhetetlen, de avatott fül felismerte a hangszínük elismerésre utaló finom változásait.

– Hol tanultad ezt, fiú? – kérdezte végül a mogorva törp.

Kirli habozott. Nem volt benne biztos, hogy apja megmutathatta-e neki a tervrajzokat, és nem akart bajt hozni a fejére.

– Mondd csak el, bátran! – szólalt meg egy ismerős hang. Az apja volt az.

– Apám mutatott rajzokat, ő tanított. – válaszolta végül félénken.

Most mindenki az apjára nézett. A mogorva törp is. Az apja elmosolyodott, aztán harsányan elnevette magát.

– Hát fiam tőlem ezt biztos nem tanultad, mert én csak egy egyszerű hegesztő vagyok! – mondta széles mosollyal.

A társaság viszont még mindig választ várt.

– Az igaz, hogy sok-sok rajzot megmutattam a fiúnak – magyarázta – de a kölyök magától kezdett rájönni, hogy itt-ott nem stimmel valami. Jó szeme van hozzá. Néhány év óta néha megmutattam Mórvinnak, hogy mit talált a kölyök.

– Néha?! – vágta közbe az öreg Nagymester – hetente jártál a nyakamra! – mondta vigyorogva Mórvin. Kigli elvörösödött, egy kicsit szégyellte magát, hogy terhet jelentett az öregnek.

– A fiú viszont tényleg tehetséges, Mester, és biztosíthatlak, ezeket a rajzokat biztosan nem láthatta. – fordult mórvin a mogorva, bicegős törphöz Mórvin.

Kigli kezdte sejteni, hogy ki lehetett a mogorva figura, akit még egy Nagymester is mesternek szólít.

– Egyet sem hibáztál, fiam – mondta a Mester, ezúttal jóval szelídebb hangon – egyetlen egyszer sem. És ezeket a hajókat tényleg nem láthattad és nem hallhattál felőlük. Egy részüket még meg sem építették, másokat titkos csatákba küldték, megint mások olyan történések résztvevői, amik elég messziek és jelentéktelenek ahhoz, hogy még a magamfajta Mesterek se tudjanak felőle, nem hogy törpifjoncok. Te mégsem ejtettél egyetlen egy hibát sem, minden kérdésre jól feleltél. Amit te most helyesen észrevettél, azokon mérnökök dolgoztak több ezer napokon keresztül.

Kirli nem értette. Hiszen a napnál is világosabbak voltak a hibák, amiket látott!

– Ilyen egy születik csak csak minden tízezer évben, mint a fiad, Kigli. – mondta Mórvin. Az apja szélesen mosolygott.

– Tudod, kik vagyunk? – kérdezte az egyik tünde. Kirli hallgatott. Kizárt dolognak tartotta, hogy tényleg azok akiknek sejti őket.

– Mi vagyunk a Vascsillagok Kovácsai. – Ezt az ork mondta, a legnagyobb büszkeséggel a hangjában.

A törpifjonc álla leesett. A Vascsillagok Kovácsai egy legenda volt, egy titkos társaság, szerte a Galaxisban legnagyobb elmék titkos társasága. Ők építik azokat az űrhajókat, amikről aztán századokon át szólnak regék, amiket ellenfeleik rettegnek, barátaik ünnepelnek. Úgy tartják, hogy a Kovácsok titkos társaságba tömörülnek, titkos üzeneteket váltanak, a Vacsillagok pedig az ő legnagyobb munkáik.

– Kigli fia Kirli, jól figyelj most rám. Tervező vagy. Gyere velünk, és legyél te is a Vascsillagok egyik Kovácsa. – mondta az egyik tünde.

Kirli pedig ott állt, és szóhoz sem jutott, moccanni, de még levegőt venni sem bírt. Tervező! A Tervezőket még a Kovácsok között is külön tisztelet övezte. Ő, Kigli fia Kirli egyike lehetne a Tervezőknek?

– Kigli fia Kirli, jól figyelj. Gyere velünk, legyél a Vascsillagok Tervezője – ismételte mogorva Mester a legkevésbé sem mogorva hangon. – De ha egyszer közénk állsz, két tucat esztendőig nem fogsz létezni. Neved sem lesz. Ez idő alatt testvéreid, pajtásaid, atyáid és anyáid a Kovácsok lesznek, miden nappalod és éjjeled pedig a Vascsillagok. A szellemed és a tested a mienk, és mi ezért átadjuk neked a régiek tudását, és aztán te Vascsillagokat fogsz tervezni és építeni. És mikor az első Vascsillag, amit te rajzoltál és te építettél harcrendbe áll, csak akkor lehet újra neved. Megértetted?

A törp szavai felértek egy esküvel, és Kirli készen állt azonnal igent mondani.

– Nem fogsz most válaszolni – mondta szigorúan az egyik ember – hanem hazamész, és mától harminc nap és harminc éjjel egymagad gondolkozol ezen. Ha akkor is jönni akarsz, akkor azt elmondod atyádnak és anyádnak, és akkor mi eljövünk érted, és velünk jössz majd.

– Most pedig eredj haza, de jegyezd meg: minderről, amit itt láttál és hallottál nem beszélhetsz mással, csak atyáddal és anyáddal. És atyád és anyád is csak veled beszélhet erről. – mondta az ork. Lassan, ünnepélyesen használta a közös nyelvet, nyoma sem volt annak a durvaságnak, ahogy az orkok egyébként beszélni szoktak.

Kirlire rátelepedett a döntés súlya. Igaz, hogy tervező lehet, de ezért cserébe mindent fel kell adnia.

A vendégek egy-egy biccentéssel búcsúztak.

– Eredj te is! – mondta Mórvin nagymester Kirlinek. Egy másik törp várta Kirlit az ajtó előtt, hogy elkísérje.

Mikor Kigli és Mórvin magukra maradtak a szobában, az öreg Mórvin Nagymester korholni kezdte Kirli apját. 

– Ejj, Kifli fia Kigli, hát nem mondtad el neki? Nem mondtad el neki, hogy milyen súlyos örökséget hagytak reá a Te atyáid? – korholta az öreg Mórvin Nagymester szelíden Kiglit.

– És ugyan mit mondhattam volna neki? Fiam, egy eonokkal ezelőtti dilis vén jós úgy találta, hogy Te leszel majd, aki az új flottát építi majd?

Mórvin Nagymester csak hümmögött. Ő sem becsülte sokra a jóslatokat, de Kirli valóban kivételes tehetség volt, és túl sok volt az egybecsengő baljós jel is.

Sokáig hallgattak.

Vajon bölcs dolog egy ilyen ifú törp kezébe adni ilyen vészterhes időkben ilyen nagy súlyú feladatot? Az ellenség készülődik. Harcosok milliói álltak készen, hogy évezredek után újra szembeszálljanak a Gonosszal, és ha nincsenek a Vascsillagok, ezek a hatalmas, repülő csodák, akkor mit sem ér az elszántságuk.

Vajon nem késtek-e el máris? Vajon lesz elég idő, hogy Kirli mindent megtanuljon, és lesz-e elég idő, hogy megtervezzen és megépítsen akárcsak egyetlen Vascsillagot is?

Persze, mondhatnánk, hogy bármelyik ügyes hajómérnök elég jó csatahajót tervezhet. De ez nem elég, az “elég jó” most kevés.

Most sokkal többre van szükség, mint az “elég jó”.

Ez a több, ez ott volt az ifjú törp lelkében.

Pages: 1 2

• #2 – Minestrone *
  2024-04-16 0
• #1 – Bruschette al pomodoro e basilico
  2024-04-16 0
• HR 1354
  2024-04-16 0